Ideje a fesztiválozásnak

Úgy indultam el, hogy egy nagyjából hétéves kissrácot néztem a vonatablakból. Ácsorgott egy deszkakerítés előtt tyúkólhoz nem illő porcelán rövidnadrágban, ing és bőrcipő. Somolygósan nézett, mint aki odacsöppent, kukoricamorzsolásba egy úrigyerek. Látszott rajta, hogy egy darabig még elmatat a szemekkel, aztán fogja magát, fölmászik az ól tetejére, onnan sorozza meg a tyúkokat.
Amikor megérkeztem, és meglett, amiért mentem, nem volt már kedvem a tuc-tuc zenéhez, inkább kószáltam vad nyárestében végig a városon. A zsidótemetőben alkonyat volt, párologtak a zöldek, mindent átszőtt, legömbölyítette a köveket a borostyán. Reggelire az autóban bordást ettünk. Édes volt, és harsogott a jégakkura csomagolt paprika, a kolbász pedig olyan volt – szaláminak mondják az idegenek –, amilyenről csak álmodni lehet.
Szerbia forrt. A piac üres kőasztalain megsült volna a bárányfej. Meleg szalmaszag szállt az iskolaudvaron, beleolvadtak más illatok, messziről burek. Kapkodva befalt scsevapcsicsa. Daru-történetekből a mákosbejgli. Hámlott falú ház a főutcán, napjában egyszer előbújik belőle egy férfi. Előbújik a különös férfi, aztán sose látni többet. Csillagok virítanak a löszfal fölött, Hobo és Lajkó Félix fölött, amíg én körbejárom a falut. Találok egy mellkasméretű szivarfalevelet és egy félig kiszáradt fűvel benőtt szőrös utcát. Megvárom, míg világos lesz.