Aterpater gyűrűje, ha szorít

A szűkszavúság állapota – ha ezt állapotnak lehet nevezni egyáltalán, nem pedig egy helyzet kiváltotta reakció, de nevezzük akárhogy – lehetőséget ad az értelmezésre. Ígéretes, semmivel össze nem hasonlítható lehetőséget a csalásra: oktalan, legalábbis indokolatlan jókedv a jogtalan haszon. Nem gondolom, hogy valami nem stimmel velem, netán én csinálom ezt a szűkszavúságot, én hozom elő a hiányt, én tüntetem el a szavakat, mint egy sötét posztódarab. Ahelyett, hogy elkezdeném kívánni, akarni, számon kérni a beszédet, nyugton maradok, kitölt ez a nyugalom, elég disszonáns. Minél kevesebb betű hullik elém, annál hatalmasabbra nőnek az átölelni kész karjaim. Egy szóval kevesebb, elsimul egy szöglet, a következővel odalesz egy kéretés, szétporlik a tagadás, és megy tovább a szódeficit, lágy leszek, életlen. A szűkszavúság mégiscsak szavúság: van valami, egy kopasz szár-szerű szó, fölfűzhető rá pár krepp levél, messziről virág vagy borostyán. Én meg itt flangálok rózsaszínbe hajló szárnyakkal, szemből hófehér, és körülröpködöm, ahelyett, hogy jó Íriszként lecsatolnám, szekrénybe akasztanám a tollakat, és beülnék mögé, amit Írisz sosem tenne. Vagy beszélek, vagy nem szólok, egyszer lehetnék szűkszavú, hogy megadjam másoknak is a lehetőséget.