Fogjatok egy gyereket

A bébiszörnyekkel az a baj, hogy egyszerűen bedőlsz nekik azonnal. Könnyű dolguk van, csak fölhúzzák picit az orrukat, kivillannak a rizottó fogak, és kész vagy, nekik meg hízik a májuk, főleg a nagy tétlenségben. Később már ugrabugrálnak, ha azt akarják, észre ne vedd, hogy csalnak, úgy csinálnak, mintha, közben meg ők dirigálnak. Menjünk most rögtön Siófokra, ha már rákínoztam anyát, hogy ne jöjjön. Persze elmentek, nem akkor, rögtön, mert vannak még nálánál is hatalmasabb szörnyek. Nagyon kínozni nem kellett, hogy itthon maradjak, Siófok télen, szóval annyira nem vonzott, jég meg rianás igen, de az még sehol se tart. Ha valami érdekel ilyenkor kint, az a Tisza, vitatkozni ezen ugyan inkább nyáron aktuális, a tó kontra folyó témában nálam a tó bukik. Ahogy a sík vidékkel szemben a hegyek, mert ott azért sose lehet tudni, mit talál az ember, ki rohan el visítva mellette váratlanul. Előtte dobszó, vad csörgés vagy csilingelés, és ha ez nem is az a köd, mint a Rongyos Hegyekben, nem sűrű, meleg és kellemes, de szörnyek ugyanúgy elbújhatnak a fák közé. Bárhol elbújhatnak, most egy kicsit ne mozdulj meg. Aztán egy kedd délután húzzál csizmát, fogj kézen egy gyereket, ahol összeértek, nem kell kesztyű. Vágj keresztül a sötét téren, Klauzál, játsszátok azt, hogy üvegből vannak a fák, és látni lehet, egy mókus álmodik. A gyerek azt mondja, mókusból elég, inkább üljünk be oda, ahol cukorkát ígértek, a békás is jó, de jobb a gumiállkapcsos Haribo.