Róma alatt valamivel

Azt mondják, rá hasonlítok, azt mondom, igen. Hegyes orr, vékony kéz, pengeszáj és persze a kék sündisznószemek. De ilyen sosem voltam hétévesen, és nem a szárny miatt. Mert szárnyat épp szerezhettem volna, igaz, rózsaszínt és kicsit szénporosat, volt a kamrában egy öreg szekrény. Lógott az ajtaja, az oldalát szétverte, amikor öntötték mellé hegyekbe, a brikett, a fogasok lecsúsztak a rúdról. Állítólag akkor törött le, amikor nagymama barátnője beállított nercben, felakasztották a bundát, de olyan nehéz volt, hogy leszakította az egészet. Nagypapa szerint dehogy volt nehéz, hanem a millió gallér meg stóla, attól feszült meg a zsanér is. Kiszolgált a szekrény, ment a szenesbe, telepakolták csupa kacattal, anyám játékai és a tündérkészlet. Szárny, hozzá balettcipő meg egy pálca állítólag, de mikor kereste nagymama, már nem volt meg, nem kereste eléggé, menni kellett be valami süteményhez.

Nekem a szenteste mindig ott kezdődik, abban a házban, bárhol is vagyok. Készen lett a diólikőr, amit nyáron csináltam, meg az egyenként csomagolt tejszínes, puha karamella, majdnem, mint a Krowka. Utaztam is, és benéztem mások ablakán. Délután pedig, ahogy sötétedni kezd, megérzem az olajszagot. A hátsó szobában négytől diavetítés, jól befűtöttek az olajkályhába, ne fázzunk a vékony ünneplőholmiban. Vártunk, nem volt érdekes a Bőrharisnya, amiért máskor ölni tudtunk volna, vártunk, mikor lesz a spejzból ki-bemászkálásnak vége, és szólnak, hogy menjünk, mert valamit hallottak. Vártam, és megláttam a komódon az angyalt aranykeretben, eszembe jutott hirtelen, kimentem érte, felöltöztem szárnyba-cipőbe, de nem lettem ilyen. Nem azért, mert selyemrózsát nem tett a hajamba senki, és nem, mert ki látott még szemüveges tündért. Ezt a kudarcot szeretném, / sajnálat és részrehajlás nélkül – / megműveletlen föld alatt, a mélyben / egy város romjai –, hogy megértsd.