Pap és a papné

Többnyire bent van, olyan szobamacskaféle, főleg télen. Kimegy, tesz egy kört, aztán kopog az üvegen, nem különösebben bűbájos, inkább erőszakos. Viszont nem is Lukrécia, hogy most akkor kéredzkedjünk ki. Be. Ki. Fekszik nyugton a konyhakövön, ha kedve van, legózik, a vízhez meg mindig van kedve. Múltkor tényleg belecsúszott, ott a kád víz, langyos és gyerekszagú, próbálkozik, engedi magát egyre mélyebbre, szagol, tapicskol, megbillen. Megússza majdnem szárazon, hasát a paplanomba törli, ez nincs megengedve, a paplan se, nemhogy a törlés.
Van egy kis babona mindig az újév körül. Esszük például a lencsét, ahogy mindenki eszi, most külön főztem jó nagy darab tarját, hogy ne korlátozzam a levesre, jöjjön csak a húsvéthangulat előre, füstölt hús, vajaskenyér, mustár. Elseje után különben is kezdem érezni a tavaszt. Hiába lesz még vastagon hideg, ne adj isten hó, lehetnek sötétek a reggelek, van a levegőben valami biztató. Plusz a naptárba márciusra írok be programot. Hagyományos asztali naptár, egy-egy kép minden oldalon hétfő előtt, idén ilyet kaptam, pedig azt szeretem, ha péntek után van, hogy elváljon a nyűgtől az élmény. Most nézem a Téli Balatont, a mohácsi busó viszont nem tetszik jövő héten, a kockásliliomig volna jó eljutni hirtelen.
Lencse után megvolt a rózsaszín süti, halványsárga krém, csokimorzsa, szedjük le az asztalt, macskát valaki beengedi. Hálásan, mint egy kutya, először rám néz, nem tűnik föl, hogy van nála valami. Letesz a lábam elé egy egeret, mintha mindig ezt csinálná, annyira természetesen. Néz tovább ugyanúgy, megvakarom a fejét, oké, legyen. A család büszke, majdhogynem elérzékenyült. Semmi vér, minden szép tiszta az ebédlőben, fel se mosom a követ az egér után. Micsoda nap, mondják az óévről maradt vendégek, jó kezdet a macskának, és biztos majd nekünk is szerencsét hoz. Az nem jutott eszébe senkinek, mi van, ha az egér felől kell nézni az egészet.