Nem illik rám, hogy kleptomán

Lopok két könyvet, kettő kicsi, egyforma szabású könyv, ezt álmodom, félálom, azt hiszem. Pont nekem erre ne mondd, hogy ugyan, könyvet lopni nem bűn. Csak hát az úgy volt, hogy megtetszett az eleje: „Unok a szerelmük tárgya lenni.” A vége is megtetszett, a szőke-hullámos csippentés. Este veszem elő, titokban, mintha loptam volna. Be van készítve a fotel mellé a földre kétujjnyi Laposa-rizling fröccsnek, legjobb, ha gégegörcsöt kapok, annyira hideg, a szénsavtól meg szemkönnyezést. Néha számít, hogy a pohár is hideg legyen. Nem hoztam föl lapot csíkot tépni jelzésnek. Mindenki alszik, nem mászkálok. Az oldalakat rossz behajtani. Hűl a szoba, melegszik a fröccs, jönnek a férfiak. Hallom magamban más ördögét, unok már a szerelemről beszélni. / legelsősorban a nyelv szempontjából unom. / vagyis a nyelvet unom, amely a szerelemről való beszéd. Vastag, fehér kardigánom van, kinyúlt, combig ér. Nagy, kétlyukú gombok, széles felhajtás az ujján és göbökké összeállt szöszök. Amikor behajlítom a karom, nyikorog a műszál, ha frissen mosott. Fölveszem a kardigánt, mint egy öregasszony, és úgy is olvasok. Összekeverednek régi szerelmeim az övéivel. Nem unok, mellébeszéltem. Ablakot nyitok, esőszag, földre esik a kicsike könyv, meleg a fröccs, buboréktalan, finom. Csupa szép meg csúnya vers. Nem mondom a címét, mert mi van, ha tényleg loptam, és most kiderül.

“Minden mondat

Bizonyos szavak csak utólag sértenek, mint
a nem várt udvarlás. Olyan megszokhatatlan
a másnemű figyelme: zavaró a bók, a társasági,
a formaság mindig olyan hazug, és zavaró a bók,
ha elmarad. Az őszinteség pedig megsebez.
Minden, amit kimondok, másik ajtó.
Mindent megkésve rontok el, mintha minden,
mondat csak az én hibáimról beszélne,
és árulás volna, ha mégsem így.”