Beszélek zöldségeket

Annának, Csabának

Ülünk a Jedermannban páran egy körasztalnál, túl kicsi asztal, alig fér el rajta két sztrapacska meg salátaágyon egy szolid gomolya. Viszont legalább jó közel vagyunk egymáshoz. Szerintem húsz éve ittam gintonikot, most azt iszom, rá fogok kapni, már akkor tudom. A visongás azon tört ki, hogy egyet akarunk, nem egyet, hanem ugyanazt, és mindjárt kettőt, ráadásul nem mást, mint fejőstehenet. Nem, nem, félreértesz, nem úgy, ahogy te gondolod, hanem rendes marhát tervezünk mind a ketten. Ha van tyúk meg növény, onnantól egy tehén már smafu. Kistestű kell, mondom, mondja, hogy Zebu, mondom, hogy Dexter, erre kell még egy gintonik. Amit ő kinézett, az megy a Bakonyba, amit én, az meg a Törökvészre, bár érdemesebb lenne diszkontárat kijárni.

A tehén még billeg, a krumpli biztos. Mert azt mondta, vet nekem földbe, öntözi, leszedi, zsákba pakolja. Céklát növeszt, hagymát érlel, zöldborsót futtat. Az első idei borsóleves miatta lesz olyan, mint régen, csak kertiből lehet, benne fő a héja. Tejföl, cukor, sok petrezselyem, próbáld ki, hogy törsz rá erőset, ahogy halászlére szoktad. Rasztabab, abból is kell majd, merthogy mitől raszta, pépes berberével képzelem, mindig izgatott, hogy csináljak igazi awazit. Egyszer úgyis körüljárom a zöldségek bűbájos ágyásait, busszal érkezem, és vesszőkosaram lesz, cserépben sült padlizsánnal várnak, ások, gyűjtögetek. Aztán lefekszem a marharépa alá, a levele árnyékot vet, és akkor nyárra megvan a marha, amiről még a télen beszéltünk ott, a Jedermannban.