Harminc perc a napsütötte sávban

Terápiázok. Nem tudom, meddig fog tartani, bizonyos dolgokban kitartó vagyok. Máskor meg gondolok egyet, jó lesz, véghezviszem, és egyszer csak megszakad. Nem fogom másra, én szúrom el.

Leírni ilyesmit kétélű fegyver. Egyfelől fegyver, másfelől esély. Van bennem valami rossz érzés, sejtés vagy gyanú, nem tud róla senki, kimondom, onnantól létezik. Ha viszont erőst elhatározom, jobb leszek, és le is írom, ott virít jelzésnek, az orrom alá dughatom bármikor, figyelj kishaver, tedd meg. Teszem, persze, különben beégek.

Terápiám esély, ez meg itt a cetli.

Naná, hogy elvonatkoztatom másra, messzebb, egy másik családra, mondjuk legyen Veszprém. Ott úgy vannak esténként, hogy a nő adott időben rányom az őzhívó sípra. Jó erősen, háromszor, vészsirám, gida hívja a mamáját, de pont fordítva van, jönnek a gidák, leülnek mind a nappaliban. Nincs annyi hely, középre felváltva mindig más kerül, ő kezdi el, hogy mi volt. Mi volt, mi van kívül és belül, reggel, délután, ebben a pillanatban. Fontosak lesznek egyszerre, kis komoly pofák, unják vagy élvezik egymást.

A vége az, hogy most akkor jöjjön egy vers. Három napja ment az ügylet, amikor megkérdeztem, te mit olvasnál, mondd az elsőt, ami eszedbe jut. Hogy elérjek a napsütötte sávig, de beláttuk, ez nem a legjobb ötlet. Legyen József Attila, ment A kutya, csak ment, futott, Szomorú derekáról / Messze lobogott / A hűvös éji szél.

De ez nem is a kutyáról szól, mondta valamelyik lefekvés előtt. Így menetelünk csorba lépcsőkön föl a tisztaságig .