A 23 magánya

Volt egy nyár, mindenütt számokat kerestem. Főleg a házfalakat figyeltem, azokban meg lehetett bízni, még ha időnként át is vertek, egyszer csak megszűnt az utca épp, mielőtt a huszonhármas következett. Máskor elámultam, mert olyan helyeken találtam rájuk, ahol föl se tűntek addig, nagyanyánk kerítésén, és szemben egy ablak mögött. Hosszú, keskeny toszkán utcákon sétáltunk, folyton lemaradtam, röhögtek rajtam, miért pont huszonhárom, annak semmi értelme nincs. Egy szimpatikus prím, mondtam nekik, onnantól nyugton fényképezhettem órákig.

Ugyanazt az ajándékot kétszer átadni az okos lány inverzének tűnik. Csillogó, színes fotópapíron pár huszonhárom, se szalag, se díszzacskó, csak az Agfás tasak. Egy szomorú, hűvös hajnalon eltűnik mind a hátizsákkal együtt. Most előveszem újra, végigpörgetem, keresek mellé idézetet. „Szíveink lobognak. A bűvös szavak sugároznak. Árad belőlük az Eredendő Fény. A Házban most pontosan 23-an vagyunk. Kis Kör. A legkisebb. Van Közepes (230) és Nagy (2300) (…) De ma, a várakozás napján Kis Kör van. Ez a Remény Köre.” Szalag nélkül megint.