Ahogy a fába égetett szavak

Valaki megdobott egy történettel. Elég egyszerű, nem történik benne semmi, ez a történet. Nincsenek se képek, se emlékek. Eltűnt minden, mintha sose lett volna gyerekkor. Pár év törlődött magától, a többit lazán kivágta.

Egy nagypapát hagyott. Meg egy kemencét, nem is ez a lényeg, hanem a sufni. És benne az öreg. Nincs arca, hangja, csak a mozdulat, ahogyan dolgozik, bármit csinál, térden. Folyton bütyköl, mint Csoszogi, a suszter, és közben térdel.

Látom a kölyköt, az ajtóban áll, nézi, áll, majd lecsúszik a keretnek dőlve. Egy gyerkőc, piszkos-szalmaszínű haján hátracsapott sapkában, amelynek hátul úgy lógott ki a bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a világra.

Kölcsönadok neki egy valaha volt konyhát, emléknek. Mikor nagyanyám meghalt, körbefényképeztem a házat, maradjon meg minden úgy, ahogy azelőtt. Nem Csoszogi, de olyasféle, görnyedt volt, totyorgott, sütötte a gulyáskrémes karajt.

A hatévest elcsenték anyámék egy hétre. Volt esti séta, fürjtükörtojás, mogyorópörkölés. Piac, tűzhangyák, hercegnő burgonya. Vitorlást szögelt, sörösdobozra lőtt, teafűvel pipázott. Aztán megjöttek vonattal, már a pályaudvaron pakolta kifelé a zsákot. Onnantól fogva őrzi, soha el nem tűnik, csirkecsont, tarkabab, halálfejes kesztyű.