Anyukám, Kukorelly és a szeretet

Tud az enyém is. Úgy nézni, kérdezni, intézni, a véleménye is olyasmi, meg ahogy megmondja. A vitrin, az is, a csipke is. Diótorta. Elképzelem, persze, lehet, hogy nem pont így van, csak írja, mert novella. Mert regény, Tündérvölgy. Ismerős dolgok vannak benne, az ismerős dolgok tűnnek föl. Gondoltam, kikeresek anyukámnak valami szép, régi verset, mondjuk Arany, hozzá szép, régi kép. Fénykép lehetőleg, rajta van minimum ő és én, lehetőleg Nagykőrösön, ilyentájt visszamenekülőben vagyunk a gyerekkorba. Túl kisbabásat találtam, az Aranyban se voltam biztos. Ez a szokás-ügy itt viszont stimmel. Az van, hogy én, hozzászoktam a szeretethez. Olyasmi adósság-féle a szeretet, és meg lehet szokni, úgy látszik, akármilyen nevetséges is, a szeretetet. Megszokod, hogy nincs baj, nem is lesz, nulla veszély, boldog, unalmas, biztos járatok, néhány nem változó, simára koptatott, biztonságosra kiült hely, ezeken a helyeken legalább nem történik semmi meglepő, puhán tartanak, és ez a szeretet. Mellé vettem neki az Arbatban зефир-t egy dobozzal, és pár szem halvás csokit. Virágot majd csak úgy letörök odafelé.