Apu 80

Vannak napok, mikor az ember csak dadog. Mikor minden szó sivár ahhoz képest, ami zajlik belül. Tudom, hogy azt szereti, ha a dolgok egyszerűek. Egy jókívánság és egy ölelés, előbbi ne legyen dagályos, másik pedig ne túl hosszúra nyúlt. Mindkettő meglesz, és azért persze a meglepetést se ússza meg. Ez itt csak ráadás, Nádas Péternek mindig örül. Az Emlékiratok könyvéből, apu, emlékül.

Nem és nem, s harmadszorra is nemet kellett volna mondanom, ha valaki ama pillanatban az antik bölcselő nevezetes szavaival szólva, tovahömpölygő folyamnak nevezve az életet, az állítja, hogy semmi nem ismétlődhetik, mindig más a víz, ugyanazon folyóba kétszer nem merítheted kezed, ami volt, már el is futott, s minden régi nyomában itt az új, mely ugyanakkor rögvest régi lesz és ismét csak új.

Ha így lenne, ha tisztán érezhetnénk az újnak e feltartóztathatatlan áramát, ha nem vetülne mindég a régi árnyéka rá, akkor örökös csodákban telne az életünk, nappal és éjszaka, születés és halál között minden pillanat oly velőtrázó csoda lenne, hogy nem is tudhatnánk elválasztani az örömöt a fájdalomtól, hideget a melegtől, édestől se a keserűt, nem lehetne választóvonal, nem lehetne határ érzelmeink szélsőségei között, mert nem lenne között, s így a pillanatra se lenne szavunk, nem lenne nappalunk, éjszakánk, nem sírva, jajveszékelve jönnénk anyánk méhének meleg vizéből e száraz és hideg világra, és úgy omlanánk szét a halálban, miként fagytól, esőtől, nap hevétől szétrágott kövek, mert nem lenne pusztulás se, és nem lenne rettegés, mint ahogyan nyelv se lenne: szóval megnevezni csak ismétlődő jelenségeket lehet, ismétlődések hiányában úgynevezetten értelmes beszéd se lenne hát, csupán a tiszta állandóság változékonyságától a rajongásban múlhatatlan öröm isteni öröksége.

S még ha így van is, hisz gyermekként mindenki kísértést érzett egy alkonyati szobában szaván fogni az időt, és végre megérteni, valójában mikor lesz a nappalból éjszaka, megfogni és megragadni a láthatatlan és követhetetlen elsötétülésben a szavak egyszerűnek tűnő értelmét, és még ha így lenne, így lehetne is, ha valóban nem lenne határ vagy választóvonal nappal és éjszaka között, egy idő után, igen, egy idő után, az isteni változékonyság állandóságának kőkemény faláról lecsúszva és puhább emberi fogalmakhoz menekülve vissza, mégis azt kell mondani, ez már az éjszaka, holott nem tudom megmondani, mikor lett sötét, különbséget lát a szem, holott nem látta a határ vonalát, s tán nincsen is ilyen, de éjszaka, hiszen sötét van, éjszaka, mert nem nappal, éppen úgy, mint tegnap és tegnapelőtt, s ama megnyugtató, bárha keserű tapasztalattal aludni bele, hogy lesz világos is.

Én az állandó és az örök bennünk élő isteni öröksége ellenére is úgy érzem, hogy éppen fordítva van, emberi érzékeink és ebből következőn az érzelmeink túlságosan durvák ahhoz, hogy minden újban ne éreznénk a hasonló régit, hogy a jelenben ne a jövőt sejtenénk, s ezért minden testre korlátozott történésben ne sejdítenénk a testnek egy régebbi történetét.

Ilyenkor nem isteni módon ugyan, de szintúgy megáll a idő …