Vagy ne szóljon, mindegy. Már hogy volna mindegy. Annyira gyerekes tőlem, szeretem, ha ünnepelnek. Szeretném, ha ünnepelnének. Szerettem, hogy megünnepeltek. A körém gyűlés a lényeg, az ölelések. Ölel, tutujgat, sugdos, nevet. Így szeretem. Nevetéssel. Csak nevetés legyen, mindenféle forma, szelídke mosoly vagy térdcsapkodós, könnyesen a legjobb. Semmi más, csak ez. Esküszöm, elég nekem. Ja nem, mert torta kell. Hagyomány, ősi elem. Az egésznek része, ebben tényleg mindegy, hogy egy vagy ötvenegy. Átszellemülök tőle, és leszek visszavonhatatlanul vidám. A torta rózsája ma is megvan. A moly egyszer hozzákezdett. A gyertyát békén hagyta, a rózsa szétporlott kicsit. De megvannak. Anyunál a spejzban, hátul, a legfelső polcon.

Egy este ott ült közöttünk. A Hallgatások könyvéről hallgattam őt. A kezét néztem, mi által az Omerta lett nekünk. Néztem volna, ahogyan létrejön a szó, akár dallam a hangszeren. Egy zongorista keze, a billentyűk művésze. Pár mondat, amit akkor, ott, feljegyeztem tőle. – A nyelv nagyon kevésre képes, és ezzel a kevéssel kell beérni. – A hősök utolsó ruhája a nyelv. – Az olvasó nem hisz egy olyan regénynek, amelyik egy szerzetessel indul. – Miért szólalunk meg egyáltalán? Hiszen szeretjük a csöndet. Hiába csönd, kellett a megszólalás. Kellett hatszázhuszonnégy oldalon. És jó lett volna még, sok százon hasonlóképp. “Engem nem kell kérlelni, hogy beszéljek, ha azt kéri, hogy mondjak egy…

Akár az aranyhalas mesében, állsz a tengerparton, kibukkan, épp csak elgondolod, vagy még el se, és teljesül. Csak annyit írtam, hogy dühöngök a paprikákra a pörköltben. Mert hiába szegedi, Lucullus, csemege, Kotányi, rózsa, mindegyik bolti. Se íze, se színe, illatról pedig ne is beszéljünk. Csak dühöngtem szőrmentén egyet, és már el is felejtettem az egészet. Mire harmadnap, mint a mesében, sok lesz itt a mesei elem, előbukkant egy ritkán látott emberem. Annyira ritkán, hogy évekig nem. Azt írja nekem, hogy adna. Paprikát. Cserébe nem nagyon ér rá. Leegyeztetjük simán, hogy akkor majd késő este egyszer bedobja hozzánk, és én csak ámulok, mennyire figyelmes és kedves, különösen, hogy találkozni rendesen mondjuk…

Nem a tejberizsverzió, hanem a bolt. A Müllerben vettem marshmallow-t. Oké, felőlem lehet mályvacukor. Apró, szinte miniatűr marshmallow-szemek. Púderrózsaszín, pasztellsárga és porfehér meg bágyadt moha. Haribo persze. Nem volt célom vele, csak hogy viszem a gyereknek, a másik Ovomaltine crunchy malátadarabkás csokikrémet kap, Müllerből kell a vásárfia. Magamnak orgonaillatú szappan, mutatom, benne van az egész elmúlt, régi szép abban a kerek orgonaszappanban. Húsvétok, ballagás, kertünkben a hűvös téglafal töve. Esős a szombat délután, jobb híján eszünk. Felmerül a forró csoki, mint opció, hogy lehetne-e, hát hogyne, és már töröm az Aldis étcsokit a csészékbe. Mikró, lágy és selymesen csillog, plusz tej, tetejére fújós tejszín, és akkor a marshmallow ugrik be,…