Életemben nem lamináltam. A fénymásolást ugyan mindig is szerettem, az ózonszagot, a langymeleg papírt, a laminálás viszont nem hétköznapi. A kiválasztottak kiváltságának tartottam, így arról csak álmodoztam. Most azt mondták nekem, egyszerűen, simán, hogy laminálj, kérlek. Egészen megrémültem. Tudtam, van hozzá gép, láttam kiírva, de hogy hol keressem, arról fogalmam se volt. Ezt eltagadtam nyilván, persze, csinálom, meglesz, igen, nagyon szépre. Lődörögtem egy sort, hátha ráakadok spontán. Muszáj volt segítséget kérni, kinyitottak egy szekrényt, na ne, talán félreértették. Óriásinak képzeltem. Onnan húzták elő, a szekrényből, és nem mutatta magát többnek, mint egy zacskóhegesztő. Picit, vagy talán annál még inkább csalódott lettem. Villásdugó, kábel, végén egy háztartási kisgéppel. Másfél mondat se…

Téli dinnye lát téli dinnyét, változunk. Tréfál-e az arc? /Matsuo Bashó Tandori Dezső fordítása/ Nálunk ez eddig úgy ment, hogy megőrült tőlem a férjem. Mert tudniillik már január másodikán pakolni kezdtem. Pár napig csak sunyin, olyasmit, ami elsőre fel se tűnik. Előszobadísz, ajtókoszorú, hálószobagirland. Aztán ahogy közelített a Vízkereszt, úrrá lett rajtam a könyörtelenség. Összefüggött persze az egész a tavasszal. Január kettő, és megcsapott az újdonság szaga. A levegő, a madarak hangja. Kitúrta ez az érzés az összes tűlevelet. Még a leggyönyörűbb, hatalmasabb fenyő se érte meg a hónap közepét. Most meg tessék, mint a hold, változom. Ott indult, hogy más lett a fa. Égigérő helyett törékeny és tünde. Csak…

Először beleszerettem. Tetszett, ahogy apám mondaná, mint csizmadiának a kéjgáz. A gyerekkorom volt valamiképp benne. A hangulata, a kedvessége. Rosszul mondom, kedves, az nem volt. Csak szép. Egészen különleges. Mikor az enyém lett, onnantól hörpöltem a fekete levest. Helyre kellett rakni, hogy élhető legyen. Kipofozni a rejtett hibáit. Annyira konok volt, nehezen adta meg magát. Elég volt neki, hogy kívülről pompás. Pedig férges volt belül. Fedeztem fel újabb és újabb gondokat. A vízbe, előtört mindenütt, belefulladtam. A repedések voltak az ellenségeim. Mikor úgy tűnt, nincsen más választás, mint összekötni az életünk, gyásznapot hirdettünk. Hiába telt meg apránként, üresnek éreztük. Üres és hideg volt nekünk. Aztán jött még hozzá utálat és…

Másfél éve kaptam vissza a Pirex előtt. Nem vettem észre, soha, senkit nem veszek észre, hiába áll akár az orrom előtt. A szemüveg holtterére fogom, ez persze inkább a parkolási gikszereket menti. Az még jobb alibi, hogy vagy látok, vagy gondolkodom. Hát elgondolkodtam akkor és ott, a Pirex előtt. Csak csörtettem kifelé, mikor rám köszönt. Hálás vagyok annak, legyen bár égi vagy mesebeli, aki őt odatette elém. Azóta örülök miatta, örülök szakadatlan. Ráadásul ő nem szimplán ő, hanem hozta magával a múltamat. Nagy, közös múltunkat hurcolja magában, elég épphogy megpiszkálni, akár a tintahal, ontja magából a sztorikat. Mint egy felhő, úgy veszi körül ártatlanságunk porcukros kora. Elég egy szó, hozzá…