„Jobban élhettem volna” – mondta még, aztán hajóra szállott. Talán Málta felé (…) /K.A.F./ Tengeren az ég télen (Kóla, puska,) sültkrumpli Civitavecchiai légcső – barcelonai borda *** Aix-en-Provence vérpirosai *** Palermo, Corleone nélkül Gaudí fölött a kék *** *** A legvígabb nyolcvanas *** ***

Coromandel, 2015 Most itt vagyok, ahová visszatérek az álomból, melyben nekivágtunk a vizeknek. A tenger télen, ez az, amiért akár az ördöggel is szövetségre lépek. Arról beszélek, amiről semmit nem tudok, mert még nem indultam el. December kilenc, akkor már minden világos lesz. A meglepetés hogyan sikerült, egyelőre csak üveggömbben látszik, eddig úgy néz ki, tartjuk a szánk. Vettem a fiamnak egy könyvet, legyen vele nyáron, vigyázzon rá, míg távol van. A polcán találtam meg, beültem hozzá, mikor hiányzott. Nem vitte el, aztán se kóstolt bele, azóta pláne nem. Ius primae noctis hát visszaszállt rám, enyém az új könyv szentsége. Tengerkönyv, Morten A. Strøksnes. Alcíme szerint a sztori sós történet…

Vannak napok, mikor az ember csak dadog. Mikor minden szó sivár ahhoz képest, ami zajlik belül. Tudom, hogy azt szereti, ha a dolgok egyszerűek. Egy jókívánság és egy ölelés, előbbi ne legyen dagályos, másik pedig ne túl hosszúra nyúlt. Mindkettő meglesz, és azért persze a meglepetést se ússza meg. Ez itt csak ráadás, Nádas Péternek mindig örül. Az Emlékiratok könyvéből, apu, emlékül. Nem és nem, s harmadszorra is nemet kellett volna mondanom, ha valaki ama pillanatban az antik bölcselő nevezetes szavaival szólva, tovahömpölygő folyamnak nevezve az életet, az állítja, hogy semmi nem ismétlődhetik, mindig más a víz, ugyanazon folyóba kétszer nem merítheted kezed, ami volt, már el is futott, s…

Már ősz volt, egészen nyárszerű, legendás szeptember vége. Péntek délután pár napra megléptünk egy régi baráttal. A menzával kezdtük, autópályán adtunk le rendelést, dugó van, tegyék félre nekünk. Tíz perc volt zárásig, de megvárt minket a felesborsó. Láttam egy párt. Idős emberek, előttem mentek az utcán. Veszekedtek valamin csúnyán. Szatyrokkal voltam teli, nem sikerült őket lehagyni, csak vonszoltam magam utánuk, mint egy béna spicli. Igen, most besúgom őket, mennyire rossz az ilyesmi. Mikor látod, hogy elegánsan kopott kabátban ősz emberek úgyszólván ölre mennek. Pedig mögöttük az élet, olyannak tűntek, mint akik eddig együtt öregedtek. Volt valami össze nem téveszthető vonzás, látszott, hogy párok, nem pedig testvérek. Férj-feleség már vagy ötven…