Macskával álmodtam. Fehér pofája volt sárga csíkokkal. Gyömöszköltem azt a buci kis fejét, és rákívánkoztam, lenne bár az enyém. Krúdy szerint Macska. Féltékenység és lángoló szerelem. (A többit lásd Cicánál.) Cica. Fegyelmezetlenség jegye. Fiatal cica: elcsábításodat mutatja. Cicát látni jelent még: kellemetlenséget és elárult szerelmet is. Cica jegyez: kiabálást, kellemetlen tárgyalást. A fegyelmezetlenséget elhittem, a szerelem rossz vicc. A kiabálás tűnt valószínűnek, reggelre már a macska se kellett. Sőt ellene fordult az egész napos vasárnapi düh. Hogy nincs egy pillanat se énértem. Zellerszagú a kezem, mert húsleves. Ez még a szép része. De azután mint a Tisza-parti csöpögtetett vár, úgy nő bennem a sértettség. Senki nem akar sétálni velem. Itt…

Délben hazaesel, pont dél, megéhezel. Nincs ebédidő. Nincs kedved kivárni, míg megfőzöl. Nincs kedved várni senkire. Van az úgynevezett zöldkenyér. Hivatalosan Knoblauchstangerl. Nezsider mellett sütik a Merkurban. Magyar lányok sütik persze. Odakacsinthatsz, legyen már kicsit pirosabb, teszel egy kört, tíz perc, visszanézel. Egyébként sápadt, a csücske mindenkor ropog, akárhogy is, hibátlan. Lehet elmerengeni, a zöld rajta mi. Van, aki azt mondja róla, medvehagyma, attól a fokhagymaíz. Más nézetek szerint forró, fokhagymás vajtól töppedt petrezselyem. Utóbbi tűnik elfogadhatónak. Ha jól figyelsz, a zöld kis moszatok között néha árulkodnak áttetsző, seszín darabok. Na, az fokhagymapép. Valódi, friss, brutális. Ha úgy alakul, hogy az embernek marad még tegnapról zöldkenyér, nem gond, ha megéhezik…

Október egy, zongorán ülök, két szobával arrébb a gyerek. Pötyörög valamit, Émile Waldteufel, Les Patineurs Valse. Alakul, egész jónak tűnik így messziről. Plakátot pár napja kellett csinálnunk, beugrik róla a dátum, egyezik a mával, zene, világnap. Persze volt rajta nyilván Bartók (selyemhernyót tenyésztett), Vivaldi (488 mozifilm, included James Bond), megvolt Beethoven (60 szem kávébabból a fekete), a Mozartkugel is meg, Einstein (hegedűje Lina), sőt még Ravelen is túl lettünk a végére (legprecízebb francia órásmester). Játszom a zongorán, ha már elseje, és ha már itt várok, ki jut eszembe prompt. A Weber. A Weber, az kalap (leginkább szalma). A Weber, az fény, az kép, az Zorki (vagy Leica T). A Weber,…

Van a Maros utcában egy ház, egyszer beszöktem. Írtak ott egy csókról, ezért muszáj volt. Valójában még szökni se kellett, jött egy lakó, simán beengedett. Úgy tűnt, nincs abban számára semmi, ha szoborvadászt kell időnként útbaigazítani. Olyannyira semmi, hogy nagy rutinnal sürgött körülöttem. Magamra is hagyhatott volna, és felsétál szépen az emeletre. De nem ment volna másképp. Nélküle, úgy értem. Mert a lépcsőházban búbjáig bugyolált valamiről nem derült ki, szobor vagy csak költözés közepén egy angyalfejes vitrin. Azért megkérdezte még egyszer, vajon biztos látni akarom-e. Mit gondolt, egy ócska tolvaj vagyok, és csak ürügynek használom. Elhitte, hogy nem kell nekem más, mint egy ölelés. Csináltam róla képet, mielőtt kibomlott, és…