Minek hajszolni a telet. Múljon, bárcsak menne, ilyenkor már semmi értelme. Hó és ünnep nélkül igazán szürke. Gyűlöletes egy valami, ha másért nem, a januárság okán. Mégse hiszem, hogy kéne gyűlölni. Eddig épphogy csak a fele van meg. De érdemes figyelni, miféle csudákkal rukkolt elő máris. Elég hozzá egy hétköznap délutáni séta az iskolából haza, és mit nem talál az ember betonfal tövében, ha képes egy kicsit meghajolni. Meghajolni muszáj időnként. A minap arról beszéltünk, alázat. Mennyivel könnyebb annak az élet, aki ezt bírja. Mennyivel könnyebb vele másoknak. Aztán ez visszahat, és így megy körbe-körbe, míg kimondjuk, jó vele. Nem tudjuk miért, csak jó. Ezt kéne valahogy magunkévá tenni. Adott…

Nekem sosem volt kendőm. Most lett egy szürke. Mert mindig szürkében vagyok, hogy illjen hozzám, hát szürke. Elszórt kis színes szívek, nekik örültem főleg. Szívből jött szívekkel igazi az ünnep. Hogy sosem volt kendőm, azt úgy értem, az ágyamba nem hurcikáltam ilyesmit. Se alvóállat, se semmiféle kacat. Most a semmiről beszélek, más kérdés a senki. Mert az nem volna igaz. De nem, hurcolni őket se hurcoltam. A semmi, az a plüssök elsősorban. Nem voltak mellettem kismackók, Moncsicsik, elefánt. Se baba, se nyúl, se kendő. Nyilván ettől lettem ilyen. Meghatározza az embert, hogy mi van vele alvás közben. Rajtam most dunna van, lágy pehely. Mióta a fiam kinőtte. Tőlem örökölte, még…

Van bivaly, ló, ez a kakas éve volt. A kínai szerint számítom, mert nekünk ott kezdődött el. Aznap, mikor a majom leköszönt, fagyban, hóban, még épp a vastag ón előtt. Beköltöztünk. Nem egyszerű hurcolkodás volt, nem egy szimpla ügy, kijutott nekünk a jóból. Attól kezdve arra vártunk, hogy valamikor majd azt mondjuk, megérte. Egy darabig nem mondtuk. Lassan jött meg, mint a szerelem. Úgy értem, ahogy Laclos értette. Ha az ember túl heves, akkor kevésbé finom. Dehogy volt hév, helyette is inkább a kétkedés. Ha már szeretni nem, legalább megszokni sikerül-e. Szó se volt Kunderáról, az édes lassúságot elvesztegető sietség nem volt más, mint álom. Hamarabb mondtuk ki, mint számítottunk,…

Eljött. Hát nem ezt vártuk vajon, nem erre készülünk már mióta. Nem ezért törtük össze magunkat és magunkon kívül bárkit. Hogy meglegyen minden. Mindenkinek minden. Ma még a legelvetemültebb halogatók is fellélegezhetnek. Lett, amennyi lett. Ha lista volt, ki lehet dobni. Ami nincs, már nem is lesz meg. Ó, szép fenyő. Voltak csodás karácsonyok. Nagyjából tízévesen érnek biztonsággal véget. Aztán valamikor harminc körül, mikor megszületik a gyerek, azt hiszed, átéled majd megint. Át, persze. Csak a következő pillanat sötétül el. Egyeztetni kell. Mikor, melyik családhoz, annak épp melyik tagjához megyünk. Egy idő után beáll. Vérrel, könnyel, de összerázódik az új rend. Évről évre azt hiszed, össze. Nem elégedett soha senki…