Ez afféle rózsaszín, könnyes nap elvileg. Én viszont mások előtt nagyon ritkán sírok. Nem készítek elő zsebkendőt, mert tudom, jószerivel nem lesz rá szükség. Azt hiszem, félek meghatódni. Itthon sincs ez másképp. Sütök gyorsan egy tejföllepényt nekik, ha rezeg a léc. Onnantól fogható forró tűzhelyre kipirult arc, mestermű sütire fátyolos tekintet. Fölfelé ez valahogy másként működik. Mikor az ember gyerek, annyira nem érzékenyül el. Szorít a kezében izzadásig virágot, handmade meglepetést, legfeljebb azon drukkol, nehogy már az anyukája sírjon. Később is, ez sose kopik ki, majd megfojtja, olyan lelkesen szorítja, mielőtt az orgonát átadja. Föl nem merül, hogy ez ne lenne így örökre. Sok gyerekemnek volt ezernyi ünnepe, hogy a…

Nincs személyes történetünk. Nem tudom már, hogyan került mellém. De onnantól öröktől-fogva lett. Doppler. Az ember, akinek a bőrét olykor magamra húznám szívesen. Elkezdtem gyűjteni, mindben benne voltam. Naiv. Szuper., Vegyesbolti csendes napok, Fvonk meg a többi. És most egyszerre itt van. Ül előttem egészen közel. Doppler hazatér – avagy a világ vége, ahogyan ismertük. Az én hazámba tért ezúttal. Nem nevet, nem is zord, viszont jól be van csukva. Bal kezével a mikrofon drótján babrál. Szét van esve a világ. Besétálni egy svéd erdőbe, és nem csinálni semmit, ezt ajánlja fel, mint lehetséges megoldást. Mikor a főhős méretes fallosza körül ődöngünk, akkor mintha elmosolyodott volna. Aztán még egyszer, a…

Pontosan egy éve fedeztem fel. A parádi katlan fennsíkján. Körben hegyek, ormok, Nagy-Lipót, Bagolykő, Csór-hegy, Vadak-orma, Hármas-tető, a Vár hegyek. Az üveggyárba szöktünk be éppen, romos gyárépület, szomorú cserepek, és onnan jövet. Ment előttünk, billegett, kezében csokor virág. Olyan volt, mint a mesében, aztán egyszer csak eltűnt. Sétáltunk még órákat, sütött a nap. A dombra ment felfelé, mikor újra megláttuk. Nem lehetett elmenni mellette, köszönni kellett, megdicsérni a szép orgonát. Az előbb a nővérének vitte, most a sírra, ha gondolom, menjek vele. Gyalogoltunk még órákat, sütött a nap. Csodáltam, hogy nem fárad. Mesélt, és mesélt, és mosolygott közben. Ha letaposok egy virágot kitámasztom, és bocsánatot kérek tőle. Aranybánya van itt…

Nettó két nap éden. Nem tréfa, hiába április. Az idő olyan, hogy folyton vetkőzni kell. Persze édentől mi mást is várhatna az ember. Baranya-Somogy határán egy falu, valamikor Tiltvány nevű puszta. Annak birtokosa, Czindery László felesége után lett Tekla. Gyöngyös egy hely, bokrétás. Ráadásul bőség van nagyvadban. Hiába érkeztünk meg épphogy, muszáj ülni rögtön föl a lesre. Nincs nálam rögzíteni más, mint telefon, a holdas, szelíd napnyugtát. Csak aztán lesz cifrább, ahogy csattan a fegyver, és megkezdődik a halálfutás. Az este illata olyan összetett, hűvös erdő, föltúrt fekete föld, somvirág, borz, kukoricaszórás, hogy ebben a nyarat imitáló tavaszban megmaradnánk itt mind talán örökre. Vendéglátóinktól el vagyunk bűvölve. Ha maradt még…