Az előretolt helyőrség
Avagy hogyan előzi meg egy kisváros a Könyvhetet

„- Maga talán művész? – fordult a vastag felé egy újonc
A kérdezett elgondolkozva simogatta hatalmas gorillaállkapcsát, amely borotválatlanul erős, fekete borostákat termelt:
– Igen… – felelte sóhajtva – én művész vagyok.
– Miféle művész maga?
– Troppauer vagyok, a költő…
Ezt úgy mondta, mint aki döbbent ámulatot vár. De semmiféle elfogódottságot nem mutattak ezek a rezignált katonák. Inkább olyasféle megértéssel néztek össze, mintha orvosok volnának, és megállapodnának valamiben egy konzílium után.
– Ha megengedik – közölte szerényen Troppauer, a költő – elolvasom egy ismertebb versemet.
És mielőtt még határozatot hozhattak volna kérését illetően, már előhúzta piszkos papírcsomói egyikét, nagy élvezettel szétteregette, és bajtársainak legnagyobb megdöbbenésére olvasni kezdett:
– Én egy virág vagyok, írta Troppauer Hümér.
És olvasott. Nyugodt, öntelt mosollyal, időnként megkuszálva hosszú sötét hajfürtjeit…
Mikor elmondta az utolsó sort, diadalmasan nézett körül. Iszonyú csend honolt a fenékben. Pilotte a rohamkésen tartotta a kezét.
Csak egyetlen hang szólalt meg harsány elragadtatással:
– Bravó! Igazán gyönyörű!”
/Rejtő Jenő/