Az úgy kezdődik, hogy fölmegyünk Tállyára borért

Könnyű rákapni erre az egészre itt. Szikszónál már dobog a szíved, csak bámulod a hegyeken a zöldet, hogy mennyiféle. Az erdőbényei derékszögre mindegyik megtalálta a várat, kicsavarták egymás fejét, arra nézzél, ne arra, amarra. Beugrani a kulcsért annyit tesz, hogy lefőtt a kávé, és kell egy nyelet birs a nagy útra. Két óra múlva csak meg kéne már nézni a házat. Füstöl a kémény, vártak, be van készítve a szóda. Nyitogatsz, szekrény, láda, szellőzteted a dohszagot, bedugod a kezed az ágyneműk közé, jéghideg. Nem akarsz elmenni soha. Egyszerre kéne minden, most, rögtön, azonnal, szügyig gázolni a patakban, kenyeret hozni az Ottó boltjából, tüzet gyújtani stikában a pincelépcsőn, kiűzni a Wartburgból a darazsakat, vinni a malacnak krumplihéjat, a kutya is megeszi, ha dobod neki. Új kutya, hogy hívják?, hogy, ni, hát Tanyagazda. Akarsz, jössz, nem akarsz, maradsz, mi fölmegyünk Tállyára borért.