Bakony, szívem

Farkasgyepű fölött az ég

…hogy nincs is a világon Dánia

Ahogy e vadludak nem a múltkoriak már,
és a város felett, míg most a szemem ellát,
inkább galambraj űzi játékait riadtan,
megyek a tévedésből a másik tévedésbe,
és bármi azonosság e tévedés egésze,
a hídi út is inkább az, hogy tegnap kihagytam
egy átlaglátogatást, a néma égi villát,
alaphangját, mit a térbe a V alak tár:
ahogy ez – múlik minden, múlik ugyan, de ez sincs,
céltalan rögzülő változások a felhők,
a válók, összetorlók, eztán és azelőtt,
a nap, hogy lebukott onnét, ahova feljött,
a tér, ahogy lemásolná nem örök időd;
csoszogsz bölcselmeden, arra biztat, na, leggyints,
mind a vadlúd, a szárnypár, próbáld, senki se jár;
hogy biztosan nem is vagy soha az, amit ekképp,
vagy másképp, elhihetsz, habozz, mint a király-
fi, életben maradhatsz, senki se tölti kedvét
azzal, hogy igazaddá teszel akármi képzet
mintát, vagy széttöröd, darabbá, az egészet,
csak úgy – hogy egy maradjon, amiben semmi részed.

Tandori Dezső: Ahogy e vadludak

Kert I.

Kert II.

Kert III.

Elvadult almafa

Hölgykő

Csurgó-kút vízesés

Ellsworth Kelly festő úrnak

A gesztenyefa-rendek, vagy a gesztenyefák
maguk valami rendben: egy párizsi Bakony
erdején, ahogy átmész egyívű hidadon
a lópálya felé, csekély zuhatagát

ahol e híd patakja állóvízből fakasztja
állóvíz-másikává, és ring a békalencse,
egy fánál belelátsz valamiféle rendbe,
fönn gesztenyefalombba, ábráiba alatta

egy táblán, évre év láttad a helyi fák
választéka szerinti „teljes” összegezését
törzs-barnáknak, levél-tenyereknek, a végképp
kört járó vonalat, a lég indázatát,

ahogy az elevenből lejjebb szökken a látvány
oktató sűrülése: „Ezek vagyunk” – ahogy
ember foghatja fel… De ez a rend egyre fogy,
nem járok Párizs-erdőn, Vincennes Bakonya-árnyán,

csak képzelem, a víz hogy zuhog és forog,
ahogy egyenesük a visszaszületésbe
– közelebb a halál –, csak hídjukról lenézve
zárják gesztenyefákba-nem-nyíló lábnyomok.

Tandori Dezső: A gesztenyefák rendje

Szekéren

János

Faluszél

Térkő

Lazac

Felhők