Bárányérme, zöldfűszer és Vichy-karotta

Máskor miért nem. Kérdezem ilyenkor mindig, vissza-visszatérve, ahogy karácsonykor a bejglit. Vajon miért nem csinálok máskor. Egy szimpla hétköznap délután. Ki lehetne terjeszteni vele, ünnep így lehetne bármikor. Nem azt mondom ezzel, hogy bagatellé tegyük.

Mert nem csak arról van szó, hogy kereszt meg feltámadás, pláne nem arról, hogy sok-sok lila Milkanyulacska. Bárány, kalács, sonka, bor, most erről beszélek, melléje újhagyma, retek, cukros levű torma. Sokszor van, hogy így gondolok rájuk, egyben. Megtehetném, hogy összehozom őket máskor is, és mégse.

Megy vissza a recept a polcra, hogy átadja helyét a májusnak, pedig maradhatna még. Nemcsak a sonkalé nyírségi gombócleveshez. Hanem a lényegi elem, a súlyos, fényes-sárga kalács. Nem nagy ügy, hidd el, és érdemes, mindent űberel. Mesterkukta, kétezeregy. A következőképp, ha még nem késő.

50dkg liszt, 3 dkg élesztő, 1 dl tej, 22 dkg kézmeleg vaj, 10 dkg porcukor, 5 gr só, 3 tojás, 2 tojássárgája, 10 dkg mazsola, kevés rum, 1 citrom és 1 narancs reszelt héja, tojássárgája bekenni. Kétszer egy órát keleszteni, majd a cipókat 180 fokon aranybarnára sütni.

Hozzá Teklafaluból illatos házisonka. Bárányunk pedig nem göndörszőrű, fehér és ártatlan, hanem bárány ugyan, de farkasgyepűi vadóc muflon. Friss rozmaring, kakukkfű és tárkony. Imigyen alakulgat mára a menü, aminek lehet a többi része bármennyire míves, mégis a reggeli a nap ékessége rögtön a bokrok alatt eljátszott hímestojás keresésére.