Borjúleves, fűszeres karaj

Nyáron bicikliztem. Mura menti kis faluban álltam meg pihenni. Kis falu kis vendéglőjének kicsike teraszára ültem ki. Frittatensuppét kívántam. Kellett a só a sok izzadás után. Szimpla sós leves, laskára szelt palacsinta. Amikor van barnára sült a csíkok között, és megszívja magát lével. Hozták is a levest rögtön. Utána méláztam el.

Mielőtt jött volna a fűszeres karaj. Persze nem volt könnyű döntés, sose könnyű, mikor fölmerülhet a vínersnicli. Hozzá jóféle osztrák krumplisaláta, tárkony, mustár, ecet, pont, ahogy kell. Bármi elé képes bekúszni. De elhessegettem, azt mondtam rá, nem. Legyen inkább kotlett, néha muszáj legyőzni magam. Nem bántam meg, mert arra hosszan várni kellett. Mások előtt már rég ott virított a snicli. Én csak gyönyörködtem.

Mutattam a nőnek mellettem, lesse meg titokban. Micsoda bűbájos bácsi. A nő velem szemben felhúzta magát rendesen, nem is értettük elsőre, őszinte indulattal förmedt ránk, ez mennyire nem stimmel már. Bácsinak nem nevezünk senkit. Megalázó bácsinak lenni, ezt hagyjuk is abba, sőt tanuljuk meg, nem bácsizunk a jövőre nézve, ígérjük meg. Kuncogtunk kínosan, sebaj, lebiciklizzük majd a feszültséget. Nézni viszont néztem. Megbabonázott engem az a férfi.

Ahogy a karját az asztalon megtámasztotta. Hátának íve, ahogyan ült. Egyenes derékkal, mégis volt benne valami lágy, nem katonás egyáltalán. Ingének mandzsettája, ahogy kilátszott. Az arca, a mosolya. Okos. Figyelmes. Huncut. Undok is lehet, néha konok, de mindig szórakoztat. Nekem tökéletes volt. Ha kérdeznéd, az új évben mit szeretnék, itt van rá a válasz. Nyugalom, szelídség, tapintat, derű. Azt azért bántam, hogy a pincér fűszeres karajt egyensúlyozó karja alatt a feleségét lefényképezni már nem volt bátorságom.