Bulgakov-remix

Ismertem egy férfit, aki tengerparti narancsligetek helyett Pomázon bérelt szobát egy kis kertes ház alagsorában.

Ahonnan elindult, ott hóvihar tombolt. Kóbor kutya szaladt a lába közé; megijedt tőle, és átszaladt az utca túlsó oldalára. A hideg és a félelem állandóan útitársául szegődött, valósággal megtébolyította. Nem volt hová mennie. Addigra már rég lemondott a nevéről, mint minden egyébről az életben.

Szembetalálkozott vele, aki kék virágot hozott a kezében, és akkor egyszerre, egészen váratlanul rádöbbent, hogy egész életében csak ezt a nőt szerette! Különös, nem? A májusi nap sugárzott rájuk. És az a nő hamarosan a titkos felesége lett.

A nő egy éjjel arra kérte, utazzon délre, a Fekete-tengerre. Makacsul kitartott emellett, és ő a vitát elkerülendő (noha valami azt súgta benne, hogy nem fog elutazni), nem ellenkezett vele, megígérte, hogy a napokban elmegy, ha ezzel bármit könnyebbé tesz. Onnantól nem evett, búcsúzott, kezét tördelve, riadozva és bánatosan nézett fel a holdra, visszaemlékezvén élete utolsó, keserű őszi éjszakájára, az ajtó alól kiszüremkedő fénysávra meg szerelme leomló hajfürtjeire.

Aztán mégse ment el, megtalálta azt a szobát a dombok között, és várt. A nő minden délután eljött hozzá; de már reggeltől fogva várta. Várakozása abban nyilvánult, hogy ide-oda rakosgatta a tárgyakat az asztalon. Volt, hogy majdnem egy teljes nap eltelt. A kályhában örökké lángolt a tűz. Körül akarta utazni a földgolyót. De nem úgy rendelte a végzete. A földgolyónak csupán jelentéktelen, csekély részét láthatta, talán nem is a legszebbik részét, de ez igazán nem olyan nagy baj. Mert ugyan egyedül volt, soha nem volt mellette senki ennyire.

Esténként krumplit sütöttek. A krumpli gőzölgött, fekete héja bepiszkította ujjaikat. A kis odút kacagás töltötte be, kinn a kertben a fák lerázták magukról törött fehér gallyacskáikat. Az ablakból a csupasz falra láttak, ahová mintákat fújt hóból a szél. Tudták, ha jön a nyár, az erkélyre majd repkény fut fel.