Van két ötvenes nő. Nem ismerem őket. Gyakran beszélgetnek, összesúgnak, ha arra nézek. Van jópár bajuk. Néha az egyik csendben sírdogál. Aszalódott arcú, nem értem, miért csinálják ezt a nők. Hát nem értik, hogy ötven fölött az arcon látszik meg minden elveszett kiló. Ha nevet, még több ránca lesz. Nem érzed jól magad tőle, ha nézed, mert lesz valami agresszív színe. Nevet, és mintha mégse. Be fogsz dőlni neki, pedig a nevetése akar. Valamit mindig akar, hiába hiszed, hogy egyszerű kis lélek. Egyszerűen akar, megállíthatatlan. A másik gömbölyű. Nem úgy, ahogy ilyenkor már hájasodni szoktak. Itt-ott eldeformál a zsírréteg. Derék körül mentőöv, babzsák a combon, hason kispárna. Gumucnak hívtuk gyerekkoromban.…

Mindig az abszolút kellett. Kezdetben a „minden”. Nem lett meg. Végül a „semmi”. Az se. /Tandori Dezső/ Az autók bezavarnak, minek vannak ott. Nem rossz végül így se, alakul a kompozíció, köszönhetően annak a kis szürkének keresztben. Jó lesz, úgyis csak a táblák tetszettek meg. Valaki egyszer okoskodott velem, aranymetszésről hablatyolt. Elolvastam párszor, az mire is való, aztán elfelejtettem megint, nem láttam benne rációt. Ne sértődj meg. Nekem mindegy, hol metszik egymást az egyenesek. Nézem a képet a kamerán át, teljesen átlagos Nápoly, mit akarok. Meleg van, sürgetnek, hogy menjek, várnak még, aztán elhagynak. Maradok az úttesten egyedül egy teljesen átlagos kép ígéretével. Nem tűnik fel, hogy néznek. Nem tűnik…

Nem, ott fel se merült, hogy érezzem. Pedig vártam, figyeltem, lestem abban a sárgafényű pár napban. Talán három fiam közelsége, az általuk körém vont lelkesedés fedte el előlem. Talán vannak a városnak pillanatai, amikor nem mutat a hüzünből semmit. Talán szégyenlősen rejtegeti valódi énjét a magunkfélék elől, hogy visszatérésre csábítsa őket, hogy majd akkor, azon a puha, téli napon, vagy harsány tavaszon kibontsa szomorúságát. De az is lehet, hogy ez csak az ott élők kiváltsága, beleízeledni, lubickolni a hüzünben. Sose hallottam róla, míg Orhan Pamuktól az Isztambult nem olvastam. „Az arab eredetű török hüzün szó a mai jelentéséhez hasonló értelemben kétszer fordul elő a Koránban, egy másik alakban (hazan) pedig…

Ellenméreg: a nevetés jólesik, néha leírhatatlan, hogy mennyire Magadban motyogsz, vagy tükör előtt üvöltöd, mert már eleged van, vagy épp most lett világos: ki akar használni. Sehogy se finom, ezért gondolsz egyet, fordítasz az egészen, másként is lehet: ki akar használni? Ha kérdőjelet teszel a végére, pont mást jelent, finomnak épp ez se mondható, felajánlkozás, használj bátran, vedd el belőlem, ami kedvedre van. Használj, itt nincsenek feltételek, nem lehetnek, kölcsönösség kizárt. Beragadt a verkli, figyelj. Az ember anatómiája sowieso hasonló, értem ezalatt a lelket is, miért lenne más ott, mint itt, mégis meglepett, Oostendétől Vlagyivosztokig mennyire egy rugóra jár a nő-férfi sztori. Sőt leginkább hajszálra ugyanúgy. Nem akartam, de tényleg,…