A kedvenc edzőm meleg. Leginkább őt szeretem. Észreveszi, ha egy picit is mordabb a reggel. Ha valami fáj, ha a nyugalmam billeg. Mond rá valamit, vagy csak kérdez. Elsimulnak bennem az élek. Napokon át nincs min nevetni, elkelne pedig afféle könnyű jókedv. Szerda nyolc, garantált a mosoly, mint egy Latabár filmben. A társa bageleket csinál. Egy időben otthon sütötte, ötkor kelt, valahogy így, aztán délig gyúrta, formázta, főzte a sok karikát. Pompás lehet erre ébredni, ábrándozom neki, pékillatba szédülni rögtön az elején. A következő szerdán zörgős papírzacskót nyom a kezembe. Öt langyos, gyönyörű bagel van benne. Sose jut eszembe, hogy meleg, a pasijával nem smárol előttem, nem csap férfiak seggére,…

Olvassák a könyvem, olvasgatják szépen, azután kérdeznek. Megkérdeznek ezt-azt, sőt rá is kérdeznek. Hogy volt az ott, pont abban a részben. Van, hogy nem mondom meg. Van, hogy továbbmennek. Vajon szabad-e kérdezni még. Lesz-e beléd szerelmes valaki a verseken keresztül. Itt van például az Outro és a más van. Nem hinném. Nem, az csak egy pillanat, az én pillanatom, amiben te nem éltél, hát hogy lenne hozzá közöd. Hozzám hogy lenne pusztán pár szótól. Hiába ismerős a szitu vagy jó volna, ha ismerős lenne, ha veled is mi minden ugyanígy történne, az nem jelenti még, az nem jelent semmit. Ahogy a kém csókolt, aki szeretett engem, jutott eszembe. Pedig nem…

Kimondom, dió, két kis agár ugrik be elsőre. Az egyik barna Dió, mint a dió többnyire, annak is inkább a lágy, krémszínű része, míg a másik fekete, mint azok az édes, kandírozott sötét szemek, amikre külön vadászok, ha dióra lépek. Diókért muszáj rajongani. Muszáj, mert jobb tőlük az élet. Mindig más ajándékhoz juthatunk általuk. Eleve a diófaárny. Semmi sem hasonlít hozzá, kellemesen bús, elnyújtóznak benne régi, hosszú asztalok. Tornác előtt ebédel a teljes család, nem kivétel a távoli nagynéni. Süteménymorzsába hulló őszi levél, párás kancsó oldalára tapad, terítőn lett összevissza minták. Ha nincs diófád, nincsen jövőd. Múltad se nagyon van, körülötte élsz gyerekkorodban. Felmászni rá a legkönnyebb, egész nyarak teltek…

Guberálásnak hívtuk, a lomit most tanultam. Érthetetlen, hogy eddig nem merült fel a sok éves praxisban. A Nagybányai úton leltem rá egy kanyarban. Ahol összebalhéztak a csávók. Előző este indult a bevetés, sötétedés után. Sose értettem, frissen kitett szajréhoz hogy juthat az ember. Nyilván órákat kell várni afféle horgásztürelemmel. Nekem a gyors siker, a resztli többnyire elég volt. Bár a nagypolgári jólét törmelékén strázsa, hátrahagyott, pökhendi nőket mindig irigyeltem. Főleg színes szoknyáik mellett a csuda kincseket, melyekről lekéstem. Megtervezés nélkül vágtunk neki, késő van, szűk körben portyázunk egyet, majd másnap belehúzunk. Alig pár perc séta, egy kertkapu mögött árnyak billegnek. Fiatal férfi és terhes lány hurcol az utcára mindenféle dobozt.…