Mikor átpörög egy dátum egyesekből tízbe, azt muszáj szóvá tenni. Vörös színt idéz a szó: jubileum. Néha közben párszor belefeszültünk, hogy egyáltalában meg tudjunk maradni. Picike erőt nem árt gyűjtened, hogy nekigyürkőzhess az újabb tíznek. Nem kell se nap, se tenger. Hegy kell. Az életedért rohanni felé. Hogy aztán előszedd, micsoda emlék, mikor épp megint menekülnél. Sose próbált Kaspressknödel levesből, hagyma-sajt-szalonnás Kasnockerlből áll össze az élmény. Nagyon csúcsos, tiszta templomocskákból. Levegőből, szélből, áttetsző kék égből. Eiskogel előtt úszó paplanokból. Az ablakon éjjel a hegy hidege dől be. Tehén és fű, meghitt trágyaszag a mezőkről, gyönyörű, langyos áramlatok. Barbarahofban messze nők nevetnek. Valami olasz móka lehet, az áriák közül egyet se…

Van, ami megkerülhetetlen. Viszont nehéz megmondani, mikor állj elé. Tudod, hogy egyszer muszáj lesz. Megfelelő pillanat, arra ne várj. A legnagyobb fiúnak késő. A legkisebbnek túl korán. Az ember nem lehet boldog, nem kell annak lennie, mondja Szvetlana Alekszijevics a Csernobili imában. Beengedtek annyit, amennyit lehet. Amennyit elbírnak. A felnőttek zsákja mindig súlyosabb. Beszélünk azóta, ha nem épp dadogunk. Jól, rosszul, kérdésekre válaszolunk. Ha semmi sincs, hát ott egy régi könyv. A 290-est, kopott, vízpecsétes példány, leveszik a polcról. Ki először, ki megint. Némelyik végigolvasta, másikuk épphogy ránézett, de mind tudják, az anyjuknak mit jelentett egykor. És csak mesélek, mesélgetek nekik, neked, a végére hátha úgy könnyebb lesz. Pótpápua Puapó…

Elvittem őket, mert példás anya vagyok. Önfeláldozó, legyen meg nekik a Pelé. Ha már a bátyjuk lelkesedése átragadt rájuk menthetetlen, ha már ez a legfőbb közös platform, ha már beszippantotta őket forever. Foci. Próbálj meg ellene küzdeni, ha van körülötted négy elszánt, fanatikusba fordult fiú. Bespejzoltam, amit csak lehet, triplacsokis muffin, napraforgós perec, sajtszószos nachos, édes volt a srác, tett rá extra jalapeñot. Legrosszabb verzió, hogy a hangerőtől majd nem tudok aludni, nézek félálomban, mit ugrabugrálnak a pályán összevissza. De legalább megvan a szenvedés, tényleg föláldozás, a végére üdvözült leszek. Hétkor kezdődött a mozi, reggeltől eltelt tíz-tizenkét óra, kinek mennyi. Pont elég volt ez a rengeteg idő, hogy átadják magukat…

Van mögöttünk pár dolog, ha csak a májusra nézek. Anyák illatos köszöntése, gyerekeknek káptalantói piacon törökmézzel ugyanez, egy érettségi és holdudvara, néhány osztálykirándulás, egyenesbe hozott kartörés, krónikus köhögés, packázó térd, banális anyajegy, feltorlódó születés-, névnapok, plusz kapitális főzést indukáló, felfokozott hazai jelenlét. Ma, igaz, már június, egy kis gimis Te Deum konkurál fél kézzel is abszolválható zongorakoncerttel, onnan dedikálásra hoppanálás a Liszt Ferencre, sose reptér, az mindig Feri, össze ne téveszd, aztán egy végejó este, szolid záróbulival kizárólag szülők körében egy budaörsi grillsütő mellett. Tekinthetjük nyugodtan vakáció előtti tréningnek. Amikor majd mindez együtt, egész hónapok sűrűsödnek egyazon délelőttbe. Végeérhetetlen nyári napok, csak győzni kell szuflával. Pláne ha a hőséghez járul…