Muszáj volt letörölni mindent a kártyáról, szükségem volt helyre. Toltam, halasztottam hetek óta, nem móka, meló végigszasszerolni ezerhatszáznyolc fotót. Oké, az én hibám. Ha megtetszik egy táj, csinálok róla százat. Egyetlen nyurga kis árnyékból ötven lesz. Fogalom a Portsmouth-i répatorta, az ízérzékelés csimborasszója, ha eltekintünk a terrorelhárítás körüli cécótól. Amennyiben azonban ettől a gyomor összeugrana, elég a szomszédos csülökre pillantani, anyám remekműve, belefeledkezni a nézésbe, azonnal enged a szorítás, nyugtatólag hat hófehér kenyérszalonnán a zöld zellerlevél. Tényleg nem én csinálom, a káoszból kinő a sorrend, tolja magát egymás mellé Szalonkavölgy és Mura-mente, Bognor Regis és a Bodrog, egyedül a VOLT fesztivál marad magához konzekvens. Kénytelen vagyok azt, amelyik utálja, ha…

„alig ellestem, már tovább is adom” /Tandori Dezső: Seurat: Külváros/ Azt mondtad, hogy birkát fogunk őrizni. Illetve inkább te, ez igazán férfias dolog. Addig én majd főzök valamit. A Sörikében ülünk, alkoholos filc lenne a legjobb átírni a coca-colás molinón Csőrikévé. Elkapta végül valaha is az a köcsög macska? Vagy csak ő szopatta folyton a macskát? Lakni lenne jó akárhol, erre jutunk végül, de jutni bárhonnét – rám nézel, összehúzod a szemed, lesz közötte pár, addig ismeretlen ránc – hová is? Mondjuk Rió, nem, nem. Legyen Párizs? Nem jó, messzebbre. Izzad a tenyerem, ha repülnöm kell. Most még hányingerem is van, de ezt eltitkolom. Máris van néhány dolog, amit eltitkolok…

Adja magát, hogy ott kezdjem, azon a meleg, őszi napon, amikor hiába november, a kórteremben sarkig ablakot nyit az ember, hogy aztán papucs nélkül üldögéljen az ágy szélén. A napon, ami azért hat, mert peinlich lett volna november hetedikén születni, mondom én, az április négy, bár ha most döntök, hét, és ráerősítek a többi gyerekkel is a retro fílingre. Egy másik délelőtt furakszik ide, sikít a csempevágó, ülök a koszban az ablakpárkányon, és a Lelki köldökzsinórt rágcsálom. Bűntudattal olvasom, elvileg lehet beszélgetni veled, közben, igazolásképp rugdosol, hogy még szarabb legyen, nem beszélgetek. Vagy csak mindkettőnknek elevenébe vág ez a gyémántvisítás. Könyv fölött a burkolót nézem, hogy halad, nem hagyhatom itt…

Egy darabig inog, aztán átbillen. Hol van az a pillanat, amikor még meg lehet fogni? Érdemes-e azon a pillanaton elgondolkodni? Rögzíteni, elrakni jó mélyre, hogy majd azt lehessen mondani, na ez volt, amitől megváltozott minden. Egyetlen ócska kis másodperc. Villanásnyi ötlet, hogy ne legyen-e inkább egy másik hegy, amit megnézel, egy másik lángosos, mert ott valódi tetején a sajt, egy másik ország? Mint mikor visszalépsz az elfelejtett tejszeletért reggel. Kapkodsz, késésben vagy, de a gyerek nyíg, hogy az a beígért, fránya tejszelet. Később pont az a visszalépésnyi idő lesz, ami miatt az ötösön beléd zúznak, és meghalsz. Az a semmi kis idő, ami miatt megúszod, mert elhúzott előtted az a…