Columbia

Olyan szép galambszürke volt, halvány és annyira hamvas, hogy úgy éreztem, meg kell védeni. Igazán közünk se volt pedig egymáshoz, csak felületi. Persze az enyém volt, már órák óta az enyém, mégse húztam magamra azonnal. Nem akartam ezt a visszahozhatatlan sterilséget elrontani. Tiszta, illatos kézzel simogattam, és örültem csöndesen neki.

Föl se merült, hogy években lesz mérhető, hogy egyáltalán lesz történetünk. Hogy velem lesz, nem a hátsó sorokban, stabilan, mint sokan, nem is előrébb, a többi megbecsült között, hanem módszeresen a célvonalban. Később hiába próbáltam begyűjteni jobbat, szebbet, sőt szebb galambszürkébbet, hamvasat, hófehéret, mindenféle fazont. Eléfurakszik az összes létezőnek, nem én irányítom.

Próbálom felidézni az első sétánkat. Átlagos séta lehetett, de pont attól más, mert egyből otthonos, nincs benne semmi idegen, se nyűgös pillanat, nem kínos emlékezni. Kényelmesen sétálsz, nem kell feszülni, elengedheted magad, nincs körülötted egyéb, mint csíkosra nyírt gyep, vagy városi placcon nagy formátumú, sárga kockakő. Ment tehát lazán, flottul sikerült nekünk az egymásba simulás. Gyanús ott kezdett lenni, egy bálon.

Vadászbálon jelesül. Hiába sommal bolondított szalonka, hiába hozzá nem illő Tankcsapda, számolatlanul táncpartnerek, sőt egyre inkább mindük hiába volt. Hajnaltájt üde málnatorta mellől másra nem voltam képes fixálni. Lebegett a szemem előtt, akár egy elhagyott üvegcipellő, rá vágytam, őt áhítottam, adná már rám valaki. Lépésben jutott el oda, hogy számomra nélkülözhetetlenné vált.

Nyúzottá, leharcolttá csak jóval ezután. Még inkább szerettem így. Azt mondták bár, szégyellnem kéne. Nem tagadom meg, kitartok mellette, színt viszek bele. Először feketét, de furán zöld lett, aztán zöldet, hogy legyen rendesen zöld, ha már. Hegyiterep-szín lett a végeredmény. Ki szerint vagányul ronda, a csúnya fiúknak is van szíve másképpen szólva. A lényeg, hogy az egyetlen volt mellettem, rá támaszkodtam, mikor újra járni kezdtem.

Nélküle ma is pánik fog el. Vele kezdődik a tavasz. A gyapjúpulcsira még szükség van, teszt, hogy vajon lehet-e már bírni mezítláb. Ugyanígy a nyár, biztos eltűnik végképp, mikor kékre hűlnek a körmeim. Vele tocsogok vízparton, rohanok átverős busz után, vele lógatom a lábamat. Vele állok ki a szikla szélére elgondolkodni, hogyan legyen tovább. Nem volt fogalmam se anno, a Decathlonban mihez jutok. Szimplán csak vettem egy papucsot. Galambszürke volt.

“Itt egy szikla. Ott egy bokor.”
/Pilinszky János/