Cserépmadár

Van az utcánkban egy ház.
Egyszer meséltem már, mindig rákívánkoztam, amikor arra sétáltam. Gyakran sétáltam, srévizavé áll a mi házunkhoz képest. Szép sárga, és van legalább két tornáca.
Lejt a telek a ház felé, nyirkosak a falak, tobzódik rajtuk a vadszőlő.
Nem szeretnék ott lakni, a földszinti ablakból csak lábak látszanak, az enyém például, mikor a buszhoz kísérem a fiamat, és jövök visszafelé. Szerencse, hogy van közöttünk tér és pár platán, a földön gaz és tavalyi levél.
Szeretnék ott lakni. Fölhívom a számot, amit a kerítésen találok, ez nem lakható ház, mondja az ingatlanos. Minden ház lakható, ez a lényege, helyre kell pofozni, betömni a réseket, és fölszedni a tornácról a követ.
Sokféle szám volt sokféle táblákon, szurkoltam a háznak, hogy ne keljen el.
Vagány Históriákhoz bent a hálószobában fényképezkedtem. Először azt hittem, beszökünk majd a kertbe, ülök a pinceablakban, vállam mögött vadszőlő és a sárga fal, elég lesz. Aztán pakolta egy nő épp a könyveket, és beengedett. Akarunk esetleg, vigyünk, ami csak kell. Gutius humoros törvényszéki karcolatai akadt a kezembe elsőre, szép volt, régi volt, hagytam az egészet, legalább én ne hordjam el. Fölmentünk a padlásra is, színes matracokra tenyereltem, de nem volt elég a fény.
Aztán állt a ház üresen megint sokáig.
Rögtön éreztem, mikor raktam ki a napra a még sussexi párától nyirkos cipőket, hogy megbillent az egyensúly a platánok mögött, de nem jártam utána, mert mosnom kellett, fölgyűlik a szennyes egy hét után.
Pár napra egyedül maradtam, át kéne menni a hídon egy fagyiért a Pozsonyira gyalog, lesz New York-i sajttorta meg maracujás panna cotta. Sétáltam el a ház mellett, és nem volt csak földszintje. Átbújtam a piros-fehér műanyagszalag alatt, kiszakított ajtók, körülnézek. A szobában, ahol a kép készült rólam, nem maradt semmi sem.
Gondoltam, másnap szólok a markolósfiúnak, és elkérem a cserépmadárpárt a kályhából, de elkéstem. Sötétedésig kerestem legalább egy csőrt a romok között.
Volt az utcánkban egy ház.