Egy-füttynyire

A külváros szükségszerűen Seurat. Vagyis T.D., ott kezdődik minden, a kihamvadó lila-kék éggel. Heteket töltöttem egyszer e trapéz-szerű, derékszögellő teknőben. Izzadtam, az arcom is, ez zavar, az nem, ha lefolyik egészen a bugyimba, csiklandoz, majdnem fáj, nem vakarom meg, mint hétfogás a combon, próbatétel. Új Zélandon voltam veled éppen. Mehettünk volna bárhová, de szökni csak messzire érdemes, hagyni fél életet, tűnne el mögöttünk végleg.

Az embertől nem és nem kívánhatnak olyat, amire képtelen, így hát visszajöttünk. A rigók hiánya elviselhetetlen volt. Azóta hallgatom egy madár unott-forma dalát az alkonyatban. Én fehér pólókban járok, te kék szobában élsz, falnak támasztva ott a filmre karcolt lány, amint az ablakban áll, és néz a semmibe hullt hámló vakolat után. Markában mindenféle kacat, nyerítő kakukkos óra, csíkokra szelt pénz, dohányos szelence. Csodás szemét, látható és láthatatlan egyszerre.

Ha olyat találok, még ma is elteszem neked. Mindig van valami, amibe beleszeretek. Hullámosra ázott könyv felfordított malteros vödrön. Összeragadt, régi történetek, egyedül a mi maori mesénk ép. Ezt súgtam neked, bőgtem rád éjjelente, olyan szorosan ölelték egymást, hogy a napsugár sem férhetett közéjük, a szél sem surranhatott el kettőjük között. Szó szerint érthető törmelék. Te olvasol, én felidézlek, olyan ez, mint ha egy lakatlan ház a hajléktalannal érez.

Járom a várost, egyre messzebb, úgy érdemes. A disznótelep felől fúj a szél, másnap jó idő lesz. A boltban valaki kolbászt vesz, friss kenyeret. Sehova nem tartozó üres téglafal mered. Nekidőlök, kavicsnyomok a vádlimon. Egy férfi felsegítene, azt mondom, menjen nyugodtan tovább. A táskámba teszek egy darab hólyagos ablaküveget. Egy helyütt felmetszi a bélést, alá csúszik majd az aprópénz. Eddig jut csak valami ének, megint ki nem derül, miért szólt.