Egy új fotóalbum elé

Próbáltam az elejére jutni, kitapogatni, hol kezdődik el. Honnan indul az első hullám, ami magával húz, és mélyebbre visz. Kellett egy kép, ami önmagában elég, mert egyszerre mutat meg mindent, aztán csak felfűztem rá a többit.

Mint mikor egy este végigjártam a testem. Nem a jó érdekelt, hanem hogy mitől lesz valami jóvá bennem. Az eredőjét akartam, a szépség anatómiáját kerestem.

Féltem apám két zöld könyvétől, vágytam és undorodtam, néztem a torz fejet, kifordult méhszájat, pikkelysömörrel körülvett szemet. Apámnak meghalt a nagybátyja, tőle örökölt két kilencszázas atlaszt, méregzöld borítón vajszínű, szecessziós inda. Egyikben egy nő áll, másikban egy férfi a belső oldalon. A szerveiket kihajthatod, a nőben ha a belet, vesét, szívet már ellapoztad, legalul ott van egy gyerek. Egy másik könyvben arcok, vádlik, farpofák. A bőrt finoman húzták le róluk, húsuk vidámpiros, mintha élnének, pedig hullák. A szőr nem változik semmit.

Figyeltem a testem, hogy hat rá egy festmény, bekúsztak elé apám képei, fogatlan csecsemőcsontváz, doktor Lambert, négy hónapos fia áll a tenyerén. Hasamon egy férfi és egy nő feküdt éppen, fűszálat rágcsál a nő, a férfi a napba néz, vékony, fehér pulóveren fekete-fehér fotó.

Így mosódik el a sorrend, hiába tudod a dátumot, végigkövethetetlen, az első hullám, arra emlékszem. Lenyom, hátralök, megbillenek, arcom előtt ölyv húz el, érzem keserű madár-szagát, homlokomhoz kemény, kék szárnytollak érnek. Hűvös vagyok, egészen hideg, mint a tenger. Lila lángok, lángvirágok, krepp-papír margaréták lebegnek, elfújom magamtól, mégis körém gyűlnek.