Elindul

Az, hogy állni tudsz, egy ideje nem téma. Állsz, semmi billegés, és nem örülnek, nincs taps, se kapkodás a fényképező után. Legfeljebb egyensúlyt vesztesz, akkor néznek rád, hogy mi van, mi a fene van veled, azt mondom, egy kis szédülés, nem érdekes. Közben az ormótlan csizmára gondolok, persze a csizmához illik az ormótlanság, de ennek a feje akkora volt, mint egy kondér. Hordta azt a csizmát büszkén, szerette a zsibvásáron talált dolgokat, biszbaszosnak hívta az árusokat. Ha rossz kedve volt, nyűgös, vett valamit, utoljára egy csőr nélküli üvegkakast. Vagy három réteg selyempapírt bontott le róla, mire előkerült. Letört a csőre, rögtön észrevettem, de nem mertem szólni, mert csak mesélt a néniről és a ponyváról, amire kipakolt a földön, nem is ponyva volt az, hanem egy kabát háta, a férje hordta katonakorában. Meg arról, hogyan hitte pillangónak az üvegszárnyat a turmixgép mögött. Nevetett, ez tetszett benne a leginkább, a csőrtelensége, hát milyen az, egy csőretlen kakas. Akkor csizmában ölelt, és magán hagyta végig, azt mondta, ezekből a tárgyakból építi fel magát, a csizma a szerelemrész. Egy darabig csak feküdni tudtam, csak fekszel egy darabig, azután nagy szó, ha felállsz. Felállsz, és elindulsz, mintha mindig ez a felállás és elindulás lett volna, mások a reggelek, képes vagy járni, bizonytalan, az még lehetsz. Lépsz, de néha nem lehet jól kiszámítani, túlszaladsz vagy nem éred el. A malacorrú konnektorokkal vigyázni kell.