Elsüllyedt szünidő

Bodor Ádám: Szünidő

Napok óta vékony szálú őszi eső esik, billenti az ablak alatt a színét vesztett málnaleveleket. Városom kis folyóvize karamella színű, nem lehet benne megmártózni, pedig így pénz nélkül csak a folyóparton tölthető a szünidő. Persze, legjobb lenne a Nopritz lányokkal, vagy legalábbis az egyik Nopritz lánnyal beülni a híradó moziba; ha egyszer benn van az ember, végig ülhet három előadást is, künn eshet nyugodtan az eső. De ingyen nem engednek be ebbe a moziba.

Sajnos, nem tartozom a módosabb szülők gyerekei közé, sőt, egy idő óta úgy néz ki, nagyon szegények lettünk. Apánk eltűnt egy délután, öcsémmel hosszan bámultuk őszülő tarkóját, amint négy idegen ember között lépkedve eltűnt az utcasarkon. Anyánk azért mind ígéri, ma vagy holnap bizonyára visszatér, de pillantása nem valami biztató. Itt-ott kevesebben lettek egy-egy családban, én nem értem ezeket a dolgokat, öcsém még kevésbé: ősszel lesz tízéves, negyvenegyben született. Fura, de így félig elárvultan is állandóan valamelyik Nopritz lány közelségén, egy kisüveg sörön áll az eszem. Öcsém csak elbabrál otthon a halaival, de én ha az ablakban ülök, minden lány után mélyet szippantok a levegőbe.

Van egy eladó macskám. Benn kuksolt valamelyik nap az üres tyúkketrecben, én pedig egyszerűen rázártam az ajtót. Azt mondják, a Sintorganban – ez a gyógyszergyár – háromszáz lejt adnak egy szép macskáért. Rendszeresen etetem a cirmost, hátha mérlegre kerül. Mondom egyik nap öcsémnek: „Boci, fogod ezt a dögöt, és beviszed. Nem bánod meg. Háromszáz lej nagy pénz. Úgy látszik, kiveszőben vannak a macskák.” Bele is gyömöszöltük egy bútorszövetből készült ronda piros szatyorba.

Öcsém délután áll az ajtóban és sír. Látom, lába előtt a szatyor, s valami mozog benne. Nagy baj csak nem lehet. „Nem baj”, mondom. „Ne sírj.” Visszaköltöztettük a kis tigrisivadékot a tyúkketrecbe.

Nopritz Andrea a kenyérbolt előtt ásítozik. Nekik a bejárónő veszi a kenyeret. „Olyan a víz, mint a trágyalé”, mondom, közben belehelem az illatát. „Igen, olyan pocsék”, mondja. Beállok az eresz alá: „Látom, van ernyőd.” Aztán haza bandukolunk. Ez már valami. Meg is jegyzem: „Délután beülhetnénk a mozgóképszínházba. Ott nem esik.” Azt mondja: „Ma nem tudok. Talán holnap.”

Öcsémmel belegyömöszöljük a cirmost a piros szatyorba. „Ne kísérj el Boci, mondom. Téged már ismernek.” Alaposan megáztam, megázott a piros szatyor és benne a kis tigrisivadék. „Van egy macskám”, mondom a Sintorgan kapujában. Elküldenek messze, a lerakat felé. Na ugye, csak vesznek ezek macskát.

Kibontom a szatyrot, erősen tartom a dögöt, el ne rohanjon. Megnézik, úgy látszik, épp ez kell nekik. Elveszik s eldobják jó messzire, úgy látszik, innen nincs szabadulás. Kapok egy kis darab papírt: mehetek vele az irodába. Egy néni ül a kis ablak mögött, szelíden arcomba pillant és elébem tol tizenöt lejt. Kezem már rajta a három ötösön, megöblösítem a hangom: „Tudtommal háromszáz, asszonyom.” „Igen, kisfiam, régi pénzben.” Jó vicc, gondolom, „kezitcsókolom”.