Én, a szőke siksze

Mr.Gwynre voltam ráfordulva, a végén tartottam, sajnáltam, hogy vége, akkor utasítást kaptam, hogy ezt iktassam be mindenképpen. Másnap rögtön könyvtár, sikerült Portnoy-kórt szerezni. Valami ocsmány egy betegség, autoerotikus cselekmények, súlyos szégyenérzet, szélsőséges fantázia. El is ment a kedvem tőle, különösebben nem vágytam a szexre, úgy értem, ennyire töményen. Annyi esélyt azért adtam neki, eljutok az első aláhúzható mondatig, azt kiírom, mert ugye könyvtári, utána mehet felőlem, ahova akar. Igazi zsidó gyümölcskocsonya, még csak nem is mondat, hanem két szó. Aztán a Maki. Maki, akit otthagytak Görögországban, de nem ez számít. Ahogy beszél, és főleg ahogy Portnoy beszél vele. Tudod, Maki, az érvelés nem az erős oldalad. Az őszinteség, az igen, de az érvelés nem a te világod. Vastagon benne vagyok, tombol a moralitás, ragad minden, itt már nem lehet kiszállni.
Fogom a négy-, kilencéves bubele kezét, lépdelünk keresztül éveken, rejszolásokon, az anyján, és még mindig csak négy(kilenc)éves. Jól el vagyunk keseredve, ő, és én, a szőke siksze. (Az az író, Markfield, vagy hogy hívják, azt írja valahol, hogy tizennégy éves koráig azt hitte, az „elkeseredés” zsidó szó.) Viszem magammal, a zsákból kibukkan Philip Roth pirossal, még a kór piros, a többi fekete. Valamit el kell tenni belőle, mondjuk, ahol Marylin Monroe Arthur Millerért van odáig éppen. Nem találom elsőre, kicsúszik egy névjegy, betűztem a múltkor szorosan a gerinchez, nem néztem, hova. Most megnézem, jó lesz, az egészből úgyis itt volt hozzám legközelebb. Lefogadom, hogy magad sütöd a kenyeret, igaz? (Ahogy Yellow Springsben sütötted nálam, azon a forró tavaszi éjszakán, melltartóban és alsószoknyában – emlékszel? –, lisztes lett a füled, gyöngyözött a homlokod, de nem bántad, mert végre meg akartad kóstoltatni velem az igazi kenyeret. Úgy ellágyult a szívem, hogy bízvást bedagaszthattad volna azt is kenyértésztának!)