Én nem tudom elképzelni

Kőrösi Zoltánnak

Kigyűjtöttem Tandorit a Hét fejlövésből egyszer. Akkor épp mendegélt rendesen az élet, és úgy tűnt, semmi időszerűsége nincs. Biztos voltam benne, az időszerűség csak idő kérdése, nem is tettem mélyre. Az egész csak pár sor, legyen kéznél a rossz időkre. Annyira rosszakra, mikor majd nem tudok beszélni. Mikor majd nincs szó, legfeljebb dadogás helyette. Hümmögés. Az a fajta zsibbadás, amit minden felnőtt ismer. Valahol a szív körül kezdődik el. Fölmászik az agyba, aztán megy vissza, eldönthetetlen, hogy forró vagy hideg.

Megyek pénteken, utazom a lemenő nappal szemben, nagymama emlékével teli apró kockaházba, oda vágytak a gyerekek. Minden a legszebb, a napsütés, a péntek, talán van már fagyi, ahol világklasszis a csoki. És ebben a sárga fényben, miközben levéltelen fák futnak mellettem, tudom meg, mi történt. Előveszem az eltett Tandorit.

Egy bizonyos fantáziám nekem nincsen.
Én nem tudom elképzelni azt, hogy valaki az imént volt, most meg már nincs. (…)

Nem volt fantáziám a változáshoz. Nekem mindig ugyanúgy marad minden. Nem létezik, hogy „ma” legyen az a nap. (…) Ő van. Tehát nekem örökké csak lehet és lehet és lehet. Nincs fantáziám. A nem-lehethez.

A sárga fényben, miközben levéltelen fák futnak mellettem, olvasom, hogyan volt. Síelt. Fenn a hegyen. És többé nem jött le. Megállt a szíve.

Most pedig ezt veszem elő, elő se kell venni, évek óta itt van, őrzöm úgy, mint egy agyonféltett kincset. Kemény István: Remény. Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok, mondom magamban, mondom, mondom, nincs egy szavam se.

Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,
a részletek halkan zúgtak odalent,
idefenn most egyik se hiányzott.
Kérdezni jöttem fel, de a jósnő
hazament a lázas kisfiához.

A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba,
pattogva tűnt el, pedig nagy volt:
a törhetetlen üveg maradéka.
Csak a szívem kérdezgette halkan:
kedves vérem, hova lesz a séta?

Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,
mert innen már csak lefelé van út,
és idáig nem jár le az Isten.
De most itt volt, és ő kísért le később:
egy szó nélkül ballagtunk le ketten.

De ez a végén lesz, itt még csak állok,
és érzem, ahogy elkezdek nevetni:
hogy lettem én ennyire magányos,
és hogy teljes képtelenség, félreértés,
de ez mégse lesz már soha máshogy.