és testem végül

Aludni akartam. Semmiképp szálló csontporba nézni. Röpködő poénokba hallgatni. Az a tiszta sor, ha műtő, snitt, kórterem. Pont a snittet kell átugrani.

Úgy nézett ki, hogy majd a maraton. A kettő között lazulás, elkényeztetődés, Teletál. Klassz, még csak főznöm se kell.

Zselés jégakku bokától combig, amikor kint meg madárcsicsergés. Visszanézek: az azért valamit jelentett. Költészet napján hazatérni.

„a szenvedés útvesztő: utak labirintusa.
jössz az egyik oldalról és kiismered magad;
másfelől jössz ugyanoda, és nem ismered magad ki többé.
de hogyan is akarhatunk akkor a nyelvvel
a fájdalom kinyilvánítása és a fájdalom közé becsúszni?
el tudom gondolni, hogy szörnyű kínaim vannak?
gondolj el egy embert, aki nem tudja emlékezetben tartani,
hogy a »szenvedés« szó mit jelent
— s aki ennélfogva minduntalan valami mást nevez így —,
ám a szót mégis a fájdalom megszokott jeleivel
és feltételeivel összhangban használja!
— aki tehát úgy használja, ahogyan mi mindannyian.”

/kabai lóránt: még három mondat/