Fegyverben állok

Van mögöttünk pár dolog, ha csak a májusra nézek.

Anyák illatos köszöntése, gyerekeknek káptalantói piacon törökmézzel ugyanez, egy érettségi és holdudvara, néhány osztálykirándulás, egyenesbe hozott kartörés, krónikus köhögés, packázó térd, banális anyajegy, feltorlódó születés-, névnapok, plusz kapitális főzést indukáló, felfokozott hazai jelenlét.

Ma, igaz, már június, egy kis gimis Te Deum konkurál fél kézzel is abszolválható zongorakoncerttel, onnan dedikálásra hoppanálás a Liszt Ferencre, sose reptér, az mindig Feri, össze ne téveszd, aztán egy végejó este, szolid záróbulival kizárólag szülők körében egy budaörsi grillsütő mellett.

Tekinthetjük nyugodtan vakáció előtti tréningnek.

Amikor majd mindez együtt, egész hónapok sűrűsödnek egyazon délelőttbe. Végeérhetetlen nyári napok, csak győzni kell szuflával. Pláne ha a hőséghez járul még némi vízpart. Kenekedés, menekülés az árnyékba, zarándoklás sörért, lángosért, akut csobbanás, ken, menekül, iszik, eszik, iszik, csobban, a sorrend nem számít. Az igen, nehogy a lángosodra várva a másikhoz ragadj. A szagát se érezd lehetőleg. Pokrócok ne érjenek össze. Harcolsz, hogy ne törjön rád a frász.

Kimerülni kegyetlen könnyű.

Akkor már inkább sunyi, hetesbe forduló eső. Onnantól jöhet régi, végighasadt, vidéki kockaház padlása. Vagy eső után tufapince. Vagy a várárok, ahol nincs ilyenkor senki.

Vagy elmegyek vadászni. Mint a múltkor egyszer. Eleve a pozíció meg van véve – benn vagy az erdő legeslegközepében. Szűk háromseggnyi hely fönt a levegőben. Tea, Vadászcsoki. A kóla nem túl autentik. A kukoricapor viszont igen, hogy merről fúj a szél.

A legjobb benne, hogy kussolni kell. Hulla csöndben ülni. Ez a harc lesz a végső, megnyugszol, és Fjällräven zsákban a les padozatán simán belealszol.