Gyönyörűen recseg

Először beleszerettem. Tetszett, ahogy apám mondaná, mint csizmadiának a kéjgáz. A gyerekkorom volt valamiképp benne. A hangulata, a kedvessége.

Rosszul mondom, kedves, az nem volt. Csak szép. Egészen különleges. Mikor az enyém lett, onnantól hörpöltem a fekete levest.

Helyre kellett rakni, hogy élhető legyen. Kipofozni a rejtett hibáit. Annyira konok volt, nehezen adta meg magát. Elég volt neki, hogy kívülről pompás.

Pedig férges volt belül. Fedeztem fel újabb és újabb gondokat. A vízbe, előtört mindenütt, belefulladtam. A repedések voltak az ellenségeim.

Mikor úgy tűnt, nincsen más választás, mint összekötni az életünk, gyásznapot hirdettünk. Hiába telt meg apránként, üresnek éreztük. Üres és hideg volt nekünk.

Aztán jött még hozzá utálat és szégyen. Tolóajtón puttók hetyegnek, az utcára egy római lány bámul félmeztelen. A lépcsőkorlát túl barokk, és fölényes a fémbojt.

A kert nem nagyon rejti Louise de Bourbon-Maisonblanche, Nina Petrovna Hruscsova és Homérosz büsztjeit. Hogy kerülhettek ilyenek egyazon félkörbe.

Türelmetlenek voltunk. Nyűgösen menekült el már az első nap a legnagyobb fiam. A legkisebb pedig a régi otthon ajtajának hangját siratta.

Azt mondtuk, a fürdőnkben a torkunkig belátnak. Szidtuk rendületlen. Meg kell szabadulnunk tőle. Átpasszolni valahogy. Ez miránk csak bajt, bosszúságot hoz.

Elmeséltem már, hogy szelídült meg. Miként lett a házból kezes bárányunk. Lassanként a rabjai lettünk. Nem akaródzik kibújni, porkolábunk ölelése finom.

Ma két éve költöztünk ide, a nap mostanra ünnepünkké lett. Mert puttóinkkal együtt hasalunk, az összes repedés, ázás a barátunk, a parketta egyre gyönyörűbben recseg, az ajtó pedig végre itt is nyikorog.