Ha könnyeim, ha arcomon,
Mint tövisek, szemembe szúrnak.

Napok óta A vak bagoly volt mellettem. Olvastam és újrakezdtem, és mentem vissza megint, hogy aztán máshonnan kezdjem. Vittem magammal aznap reggel. Ültem a padon, az edzőcipő madzagja lógott. Ott folytattam, ahol éjjel abbahagytam. Fázott a hátam. A teremben még nem nyitottak lámpát.

Tudtam, hogy lesz egy vasárnap, amikor ide Szádeq Hedájatot teszek. Semmi történet köré, csak simán a szöveg, alá a könyvből egy kép. Ültem a padon, hamarabb érkeztem. A törölközőt a hátamra terítettem, ne fázzak annyira. Addigra már volt pár címkém, olyanok, mint korsó, csend és közönséges emberek. Azt gondoltam, a szerelemre futtatom ki, a főttpacal-árussal akartam kezdeni.

Fölhangosították az Impossible-t, ide hajtottam a könyvjelzőt, és bekötöttem a cipőt. Szorongás, félelem, rémület és életkedv hatolt egyszerre a lelkembe, amint elvetettem magamtól azokat a hiedelmeket, amelyeket belém plántáltak, különös nyugalom vett rajtam erőt. A halál utáni nemlét volt egyetlen vigaszom. Az élet megismétlődésének még a gondolata is megborzongatott és kimerített – én még nem tudtam hozzáidomulni ehhez a világhoz sem, amelyben éltem, mi keresnivalóm lett volna még valami más világban is? Éreztem, hogy ez a világ nem volt nekem való, hanem a szemérmetlen, orcátlan, kicsinyes, tudásukat áruba bocsátó, ügyeskedő, kapzsi embereknek való – olyan embereknek, akik a világ igényeinek megfelelő teremtések, és akik úgy tudtak tányért nyalni és koldulni a földi és az égi hatalmasságoktól, mint a falatnyi mócsingért farkát csóváló kutya a mészárszék előtt. Ismét riadtan és fáradtan gondoltam az életre. Semmi szükségem nem volt arra, hogy e hányingert keltő világot s a szánalmas arcok tömegét lássam, hiszen az isten nem volt arra rászorulva, hogy az én kívánságom szerint teremtse a világot.

Hazaértem, épp csak annyi volt, hogy lett egy csokim kakaóbabszemekkel, a gép mellé készítettem.
Süket, végtelen csöndbe csöppentem.
Meghalt.

„Nem biztos
azonban, hogy ez végleges.
Mármint a halál ténye.
Csupán annyi bizonyos,
hogy elvész a szem fénye

mind. A bőr megszürkül. Ráncos
lesz, és fogásra merev,
mint egy szövet. És hiányzik
valami, de nem leled
azt az egy szót, hogy fülébe
súgd.”

Borbély Szilárd. Ahogy Hedájat, valahogy ő is olyasféleképpen. Vannak az életben sérülések, amelyek, mint testet a lepra, lassanként felemésztik és megcsonkítják az ember lelkét a magányban.

Innentől a Halotti pompa van mellettem, mintha épp karácsony vagy húsvét lenne.
És úgy nézek, ahogy a gyerekek néznek a semmibe.