Halkéssel elvágott köldökzsinór

Végigbeszélgettünk egy délutánt, végigálltunk, nem kerültünk nyolcvanszor nyolcvan centin kívül. Illetve egyszer, amikor elugrottál sörért, de az nem számít, mert én akkor sem mozdultam el. Lehetett volna csinálni rólunk pár kockafelvételt, vagy néhány skicc, állok, dőlsz, guggolsz, dőlök, támaszkodsz, állok, végigpörgeted, kineográf. Valami furcsa, izé, tünet, szól rám a fickó, akivel végigbeszélgetek egy délutánt, valami skizo. Hagyom, hogy kiszenvedje magából a teóriát, kényszer meg hallucináció, pedig tudom, miről van szó. Megszagolok mindent, fölszedi a földről a kólásdobozt, limited edition az olimpiára, nincs benne semmi különös. Másnak a bőrtáskájában a textilbélést, ereszcsatornát, és T.D. radírjára is kíváncsi vagyok. Most úgy mozgunk a nyolcvanszor nyolcvanon belül, hogy én dőlök az oszlopnak, ő előrehajol, süt ránk a nap, menni kéne. Menjünk, a pólóm az oszlophoz ragad, hátranyúlok, megszagolom az ujjamat. Mindenről van egy történetem. Fölnézek, lefényképezem.

tangapapucsban megyek gyalog a mom-tól
a szilágyi erzsébeten haza.
érzek valami szagot, semmi konkrét,
az jut eszembe, hogy régi, más nem.
aztán mégis a téglajárda a kórház előtt,
ahol születtem, és ahol apám dolgozott.
egyszer megkóstolhattam a portásfülkében
a zsírjában sült hideg kakastaréjt.
megyek a szilágyi erzsébeten, a tangapapucs
töri a lábamat, átteszem a pántot
egy ujjal odébb, elferdül a talp a talpam alatt.
a szag a villanypóznák mellett erősebb,
valami régi, és mintha szomorú is lenne.
közel hajolok, és megírom neked
a kátrányos, fa villanypóznák meleg szagát.