Hiánydramaturgia

B.K. emlékére

Kék kempingbiciklink volt, anyám azzal szelte keresztül-kasul a várost. A csomagtartón már nem kellett a fenekem alá párna. Homlokommal anyám derekának dőltem, billegett a fejem, ahogy tekert. A kardigánja szétnyílt, az volt a vitorla. Csikorgás és puffanás, anyám megáll. Még nem vagyunk a kocsmánál, ahol fagyit vesz majd. Savanyú, édes hó a citrom.
Nem vagyunk a kocsmánál, anyám leszáll, és magához húzza a fejem. Szorít, nem látok, elfordulok, mégis kilátok, mellettünk egy autó, előtte egy gyerek. Fekszik a földön, füléből folyik a vér, azt mondják, ez nem jót jelent. Valaki közelebb húzza a biciklit, ferde a kormány, lóg a csengő. Hazafelé félek, hogy minket is elütnek. A fagyiról megfeledkezünk mind a ketten.
Amikor elkezdtem ezeket tárgyalni, a gyerek fülét láttam vastag, sötétbordó tócsában. Nem értettem, miért ennyire sötét, úgy tudtam, a vér, mint a húsvéti tojás, olyan piros. Aztán amikor nem tárgyaltam, hanem épp utaztam, autópályán, éjjel, fényképek kísértek, az akták merev, szürke kartonlapjain a helyszínek. Aszfalt, villanyoszlop, összegyűrődött acél.
Ne aludj el haraggal, ezt már ismertem. Néhány lezárt ügy, és hozzá kellett írni, hogy de el se indulj. Nem lehet megcsinálni. Elindulsz, fogod a cuccodat, kis harag nem harag, a nagyra meg nem elég egy reggel. Oda se figyelsz rendesen, mert már azt pörgeted, mi lesz, és nem érdekel, mi van. Este, majd este, vagy ha nem találkoznánk, hát holnap reggel.
És akkor jön egy szeptemberi hétfő, kicsit hűvös, kicsit taknyos, pont átlagos. Valakinek hátraszólnak az ajtóból, hogy szia. Áll még egy darabig a konyhában, kocsiba ül, megy öt háztömböt, meghal. Baleset, így nevezzük azt, amiről nem tehetsz, a csúnya része az, ami így elmaradt. A mélyhűtőben kristályok gyűlnek az engesztelőfagyin.