ice & land

Oszt, szoroz.

Azért, hogy kiegyenlítsen. Ez olyasmi, mint az egyszer hopp. Istenuntáig mászkálsz ide-oda. Aztán ennek vége. Ugyanott látom magam, ha évekre előrenézek, mozdulatlan.

Különös becsülete lesz így az utolsó útnak. Volt velem egy könyv, fiamtól kaptam, mikor még Izland szóba se jött. Sjón, mert A macskarókát imádtam. Ez most A cethal gyomrában.

háztámasz

nem undok férfiak

Barakkok voltak, félhalott buszok, fekete partok, csontig ázások, sültkrumpli-vacsorák, mert minden kurvadrága, volt bárány halomszám és bálnák ígérete, rém undok férfiak és türkizzöld tavak, egy csapat összerázódott magyar, nevetés, könny, pár valódi ölelés, pillanatnyi öröm, hogy világos van, voltak pintyfejű lundák és jéghegyek, érezni lehetett vízből az erőt, földből a bugyorgást, a levegőben ott voltak a sagák, és volt egy vulkán körötti félkaréj, ahol bármikor meghalnék.

bármikor meghalnék

Maradok egy helyben. Maradni nem oszt, nem szoroz. Visszalapozok majd, folyton, mindig vissza. Csak az egy hely, abban ne legyen hiba.

egy hely

“A gleccserek lábánál, a legtávolabbi partokon szökdécselsz, hínárvörös csőrödet a szürke homokba fúrod, és hálás vagy a talpalatnyi földért, amit a Mindenható mért ki neked… A mennyországi létet kivéve nincs ennél irigylésre méltóbb, és a legtöbb embernemű izlandi legforróbb kívánsága, hogy pontosan így élhessen; itt születsz, innen veszed a táplálékot, itt fogsz elpusztulni…”

“mi, akik ilyen messze, északon élünk, ezen a világtérképre ejtett szabálytalan kásapöttyön, már mind megháborodtunk volna – egytől egyig. Mert nálunk úgy van elrendezve, hogy az egynegyedében teljesen világos van, egynegyedében vaksötét, a másik két negyede pedig tűrhető. Ezek a mi évszakaink. A nyár közepi szüntelen világosságban az embernek van ideje, hogy azon gondolkodjon, ami sötét, hideg és rémisztő, azon az évszakon, amit télnek hívunk. És minden rosszon, ami azzal jár. Az ilyen gondolatok után pedig az ember csak ül, arcát az ég felé fordítja, behunyja a szemét, és hagyja, hogy a kékség eltöltse azzal az illúzióval, hogy ez mindig így lesz, hogy az ég legfeljebb enyhe pirosra vált majd, mint egy szégyenlős, szerelmes fiú arca, de többé nem lesz sötét.”

eltölti a kékség

“a tengerparttól a hegyek csúcsáig kecsesen kihajtott mutatóban egy-egy növény minden izlandi fajtából – a nefelejcstől a berkenyéig –, és a föld színe-virága az ég felé gomolyodott, könnyedén, mint hegyi tóról a pára. Ott fent, magasan a füvek és gyógynövények méret szerint csoportosultak, hatalmas koszorúba fonódva táncoltak a kopár partok felett, és olyan erősen illatoztak, hogy Jonas majdnem elájult tőle.”

egy növény

“A hegyvonulatok úgy lehántották magukról görgeteges oldalaikat, hogy mélyen be lehetett látni gyomrukba, ahol számtalan érc, kristály és drágakő ült sokféle kőpárkányon csillogón, sziporkázva; némelyik ősi, némelyik pedig nemrég keletkezett, miközben magma vörös fénye világította, és búvópatakok vize fürösztötte őket.”

“Délben ömleni kezdett az eső, dicséret és áldás érte a kegyelmes Istennek… Remélhetőleg ezzel véget ért ez a halálos tél… Vagy talán… Ha nem csal a szemem, a tengeri jég pokolhideg táblái még mindig ott úszkálnak észak felé, az öböl határánál…”

észak felé