Jó volna jó

Hogy nem vagyok se itt, se ott, múlt és jövő közt ingázok, előkerülnek elfeledett blúzok, legkedvesebb piros blúzom azon a szép helyen, ahol megjelenni különösen akkor szerettem, mikor volt bennünk rendszer. Megnyugtató volt és komfortos, mint egy jó fotel, lehetett belesüppedni, aztán várni a következő estét, hogy belesüppedj megint. Régi és új, egyszerre van bennem minden, jó volna egyiktől elszakadni, itt helyett már csak ott lenni. Két hét, még talán kettő, addig az érzés, egy piros blúz, az jönne jól most.

Egy piros blúz, az volna jó

“Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.”
/Weöres Sándor: Örök pillanat/

Fagyasztva szárított málna, az olyan szomorú, mintha elszállna belőle a lélek, pedig a müzli nagyon jó, benne a savanyú málnaszemek.

Kezdj bele valami régibe.

A málna adja az ívet, ívét az ilyesmi beszélgetésnek. Mindenki úgy ette, kivétel nincsen, azt mindenki úgy eszi egy időben, félig megpakolt műanyagpohár, másik fele cukor, ez a helyes arány. Nem veszünk össze, por vagy kristály, a vége sűrű massza lesz, arra fut ki az egész. Rögtön utána, a nagy ragadásra muszáj a paradicsomos kenyér, el is felejtetted, milyen, semmi más, mint kenyér, vaj, paradicsomkarika, durva szemcsés kősó a tetején.

A régi az újat hozza be, ezzel hintázom itt, az új megint a régit.

Az a gyerek leszólta a mi kősónkat. Azt mondta, náluk Pesten már ez nem divat, csak a finomított. Ő a kenyerére egyáltalán nem kér, ha nincs nekünk olyan. Télre már szerelmes voltam belé, mikor másodjára jött unokaöcsémhez. A víztorony tövébe vonultunk szánkózni, az volt a domb, a torony betontalpa, annyira sík vidék a miénk. Szoptuk a Kojak nyalókát, mindenkinek jutott kettő. Aztán másnap este, miután kivittük őt a vonathoz, órákig túrtuk a havat, mert csináltunk egy Gábor-dossziét, és kellett bele az eldobott pálcika emléknek, de nem lett meg.

Kerestem egy hajszálat a napokban, ha megvan, az ujjam köré csavarom, lebontom, tekergetem, dossziém nincsen, egy könyvbe teszem, amit már olvastam. Végignéztem a helyeket, ahol járt, elég lett volna tőle egyetlen hajszál.

Minek? Csupa múltbéli kacat.

Csak bajnak van a múlt, igazad van, a gyerekkor, az maradhat, de ne menjünk tovább. Ez ám a mutatvány, csináld meg, legyél az ember, akinek jövője nincs és multja sincs. Ki kell állni lazán, és énekelni legföljebb azt, hogy kecskebéka felmászott a fűzfára, zöld levelet hozott le a szájában, így se volt jó, úgy se volt jó, sehogyan se volt az jó. Egy piros blúz, az volna jó. A hajszálakat meg felejtsed el, mert láthatod, az istenek, a por, meg az idő, és ne keverd Weörest Pilinszkyvel.

Elfelejtem, persze. A cukorfalon túl nem akarok látni.

Ez nem olyan, mint a Cukor Kreml, falnak fal, de nincsen Marfusenyka a másik oldalon. Inkább a jéghez hasonlít, vagy drága zuhanyfülkéhez. Áttetsző, épp csak annyira, hogy körvonalakat láss, egy test kontúrját. Az arcán, hogy mi van, elkenik a gyűrődések, a cukor, a műanyag hullámai. Bohóckodik neked, olyan viccesen bólogat, homlokát veri a csempéhez.

Régiről, eléggé régiről beszélni veszélytelen.

Az a kislány a barátnőm volt, aki ezt játszotta, szinte ugyanezt, pont a fordítottját, úgy csinált, mintha valami fájna neki. Tudott direkt sírni, zokogni órák alatt, hogy kiengedjék. Aztán egyszer eljött hozzánk zsúrba, a fürdőszobában akadtam rá, mondtam, maradjuk egy kicsit. Először a csókolózásról akartam kérdezni, de beugrott, hogy jobban érdekel, vajon milyen, amikor valami tényleg fáj neki. Akkor nagyon lassan elkezdtem mesélni, mi történik a szüleivel, alig pár óra, és nem lesznek szülei.

Nem voltam elégedett, hogy sírni láttam, megcsókolom, ha szeretné. Helyette haza akart menni, anyám málnával kínálta meg, villával törte össze a szemeket.

Megjelent a Műút portálon 2013. július 18-án.