Kardlap

Inkább mégis Elemérrel, persze lehetne a tavasszal is, adja magát, vagy másként szólva azzal, hogy amannak meg vége, miért, mi volt a baj vele. Nyirkos lesz ez is, hűvös, semmi különbség, csak épp elbújni nem lehet, mert úgyis meglátnak, annyira fog sütni a nap, és fúj majd a szél, hogy jó ideges legyél. Ismertem egyszer egy Elemért. Nem volt túl jó az egész, két és fél órát kellett vele egy autóban ülni Zebegényig, vittük táborvezetőnek, ahol az öcsém tíz napot fog csillagászkodni, anyám hátra-hátranéz, szigorú, szóljak már, ne csak bámuljak ki az ablakon. De hogy legyek én egy Elemérre kényszerítve, amikor tényleg tisztára olyan, és nem a mondóka miatt, annál már jobban tudtam elvonatkoztatni a dolgokat, mint egy egér. Főleg azok a fogak, ráadásul az elején elég jókedvű volt, mesélt nekem a távcsövekről, a lencsetisztító puha rongyoknál nézett rám először anyám. Elég unalmas volt a táj. Szorítottam a térdemet, nehogy vékony combjához érjek, apámra voltam dühös, hogy így vezet, csupa kanyar meg döccenő. A végén adtam neki egy puszit az öcsém miatt. Most középkori lovag, úgy is beszél, várvédőnek öltözik napra nap, rendesen sisak, páncélmellény, Elemér, a tél utolsó, kivont kardú, szánalmas harcosa.