Kásahegy

Kásafüggő vagyok.
Hol kezdődött vajon. Talán a tejbegrízzel.
Minden ment ugyanis, nincs olyan TV Paprika Magazin vagy akár Good Food, melyet ne főznék le. A tejbegríz az egyetlen, ami kifog rajtam. Pedig azon nőttem fel, kell, hogy ott legyen a zsigereimben. Az ujjam végiben az elkészítése. És mégse. Hiába küzdök, tényleg, szinte harc ez, nem jutok semmire. Bágyadt göbökkel van a grízem teli, folyik, mint valami leves vagy épp a kanál megáll benne. Egy dolog viszont állandó. Az odakozmált alja.

Mostohának éreztem magam, mikor végképp besokalltam, és lemondtam róla, nincs ugyanis tejbegríz nélkül boldog gyerekkor. Ekkor folyamodtam trükkhöz, miután az első, helyettesítő megoldás, a tejbekuszkusz nekik nem nagyon jött be.

Vettem zabot. Pelyhet, ha jó emlékszem. Nem használtam semmire. Aztán kiportyáztam Finnországba egy karácsonyon, ahol este-reggel más se volt, mint puuro. Tejben főtt zabkása. Nyúlt, ahogy kell, és jó volt rágni a szemeket. Egy darabig elketyegtünk vele, tetején kakaóval púposan, a fiúknak föl se tűnt, hogy mi van alatta. De egyszerre kibánták magukat, nem kellett nekik többé a puuro.

Én viszont benne ragadtam, ha úgy tetszik. Főztem magamnak megátalkodottan, ők meg csak lestek kásátlan. Közben lett egy kedvenc mesém, a Mása. A Маша и Медведь, abból is mindenek előtt a каша.

A Herkulesst anyukám fedezte fel. Instant kása, alma-kék áfonya. Rákaptunk, mint seregély a vadszőlőre. Harmincöt grammnyi szenvedély. Minden reggel, nem ritkán este is. Volt pár hely, ahol be tudtuk szerezni. A pár idővel leszűkült egyre. Vásároltuk a kását dobozszám. És egyszer hiába mentünk.

Azt mondták, nincs, mindenütt azt mondták. Megjelentek helyette más zacskók, ki nem mondanám egyik márkáját se. Végigpróbáltuk az összeset, és mint hűtlen szerelmesek, nagyjából úgy jártunk: közben mindvégig a mi Herkulessünkre gondoltunk. Nem volt sehol, pedig akartuk nagyon. Később csak emlegettük. Aztán már azt se. Hitványak lettek a reggelek nélküle.

Egy üres délelőtt megkerestem a neten. Volt, amit még én se tudtam róla, hiába szerelem. Hogy lettországi. Innentől fogva még inkább vágyódtam utána, Lettország, Riga. Megírtam nekik a történetünk.

Tina – kár, hogy nem mondjuk Mirdza – válaszolt nekem. Dear, ezt írta, nincs Magyarországon többé disztribútorunk. Meg azt, hogy küld nekem. Attól fogva három napon át állítottuk össze a listát. Fölmerültek eddig soha nem látott lehetőségek. Sárgabarack, vörös áfonya, körte. Sós hajdinakása. Édes rizs. Elkapott bennünket a gépszíj.

Szeles, októberi reggel csöngettek. TNT-ként jelentkezett be egy férfi. Kinéztem, a lépcsőn jött egy raklap, nem látszott alatta ember. Tegye az ajtó elé, kérem. Csak néztem megbűvölten. Sose volt még saját raklapom.

A kartonokat egyesével hordtam az előszobába. Idő előtt lett nekünk anyuval idén karácsony. Ültünk a földön, kiporcióztuk, majd ízek szerint szortíroztuk a saját pakkunk. Dúskáltunk a kásában, építettünk belőle hegyet. Mint a Benedek Elek, olyanok voltunk. A spejzban egy komplett polcot tettem szabaddá nekik. Nem volt érdekes, ami addig ott volt.

Azóta szépek a reggeleink újra, csupa szenvedély, és teljes harmónia. De néha, tényleg csak néha, álmodom valódi tejbegrízzel, tetején málnaszörp-csöppekkel. Különös, holdas éjszakákon pedig vaníliáscukorba hempergetett rántott grízt eszem, olyat, amilyet csak nagymamám tudott, és rajta kívül senki sem.