Ki akar használni

Ellenméreg: a nevetés jólesik, néha leírhatatlan, hogy mennyire

Magadban motyogsz, vagy tükör előtt üvöltöd, mert már eleged van, vagy épp most lett világos: ki akar használni. Sehogy se finom, ezért gondolsz egyet, fordítasz az egészen, másként is lehet: ki akar használni? Ha kérdőjelet teszel a végére, pont mást jelent, finomnak épp ez se mondható, felajánlkozás, használj bátran, vedd el belőlem, ami kedvedre van. Használj, itt nincsenek feltételek, nem lehetnek, kölcsönösség kizárt.

Beragadt a verkli, figyelj. Az ember anatómiája sowieso hasonló, értem ezalatt a lelket is, miért lenne más ott, mint itt, mégis meglepett, Oostendétől Vlagyivosztokig mennyire egy rugóra jár a nő-férfi sztori. Sőt leginkább hajszálra ugyanúgy.

Nem akartam, de tényleg, sok volt már ebből, mivégre ismételni unásig, és mégis, tessék, valahogy ez került elém, pedig másra készültem, gyanútlan voltam, csak múltak az oldalak, és akkor egyszer csak megmutatta magát, hogy tessék, ne dugózd le, nézzél farkasszemet vele, magaddal, közben meg érezd azt, hogy röhej, mennyire nem vagy egyedül a kínoddal.

Kjartan a férfi, Ásdís a nő, az izlandi nevek furcsák néha.

Ásdís eleinte nem tett semmit.

Teltek a napok.

Figyelte Kjartant, higgadtan és összeszedetten, mint egy szociológus, szinte biztosan tudta, hogy bűnös, de nem százszázalékos biztonsággal, talán kilencvenöt, kilencvenhat, még reménykedett abban, hogy téved, hogy valami másról van szó, depresszióról, a szerelem kihűléséről, rákról. (…) A bizonyosság kilencvenhatról kilencvenkilenc százalékra emelkedett, a hiányzó egy százalék volt a szalmaszál a szakadék fölött. Egy szalmaszál azonban senkit sem képes sokáig megtartani, a zuhanás pillanatok kérdése, a meredek sziklafal szinte magához vonzza az embert. Nincs halálos betegség, csak egy jelentéktelen, szaros kis félrelépés.

(…) Így teltek a napok és a hetek. (…)

Ásdís mozdulatlanul ült a székben, látszólag teljes nyugalomban; döbbenetes, mennyire keveset árul el a felszín. (…)

Ásdís szűkszavú, Kjartan pedig azt remélte, minden percben azt várta, hogy egyszer csak kimondja: mindent tudok, vagy: kibaszott nagy barom vagy, vagy: beadtam a válópert, vagy: itt a kés, vágd le vele a szerszámodat. (…) ma este beszélek vele, gondolja Kjartan, ha a gyerekek már elaludtak, bevallok mindent, barom vagyok, egy dagadt idióta; (…)

Kjartannak nem volt lehetősége bevallani bármit is, és ez fájt, megkönnyebbült volna tőle, a bűnbánat megtisztít, fertőtlenít, de Ásdís csak ennyit mondott: mindent tudok, és soha nem fogom megbocsátani neked, hogy elárultál engem, a gyerekeinket és az életünket. Kjartan megszólalt, nem akart megmagyarázni semmit, csak beszélni akart, elmondani, nem érti, mi lelte, hogy sokszor véget akart vetni ennek, hogy egy aljas, ostoba rohadéknak tartja magát, az álmatlan éjszakáiról akart beszélni, a szenvedéseiről, azt akarta mondani, hogy Kirstín hozzád képest semmi, istenem, semmi, te annyival jobb vagy nála, kurva nagy hülye voltam.

Aztán elhagyjuk őket, jött még szerelem másoknak mással, a vége pedig egy váratlan halál. Nem, a vége az, hogy Szent István park, ülünk a fűben körbe, pokrócok, rozé, szilvás süti, a kiadó figyel, a fordító mesél, lemenő nap, nyári fény, aztán leszáll az éj.

(Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj, Typotex, 2021, fordító: Patat Bence)