Kicsavarodom

Menekülőre fogtam. Kihátráltam, amint találtam hozzá indokot. Muszáj volt legitimálni a gyávaságomat. Nagy svunggal vágtam pedig bele, tessék, vágjanak csak belém ahányszor akarnak.

Már akkor falsul hangzott, mikor arról volt szó, térdek tájékán elmolyolnak rajtam, hátha jobb lesz. Hagytam magam elszédíteni, előttem a habkönnyű, fájdalommentes élet. Ahogy a bevonulás sunyin közeledett, lett egyre gyanúsabb ez a hátha jobb lesz. Föl-fölcsapott, aztán csak dübögött a homlokom mögött, másfél éve mit fogadtam meg. Hogy sose. Önként kés alá sose, nincs az az ígéret.

Lazán perdültem elé a folyosón, volt szó ugyan másról, de az most mind sztornó. Maga hónapokra elmegy, sehol nem lesz pont, mikor képzelt bajok legyűrnek. Én meg másnak többé ki nem teszem magam. Majd. Ha visszajön, visszatérhetünk, körülnézés, kenőanyag, előkerülhet bármiféle ötlet. Addig maradjon a csavar, épp hogy ne maradjon, vegye ki, aztán szünet. Látszólag így nyertem időt. A Bartist viszont már akkor megvettem neki, a címét használtam üzenetnek. A vége.

Talán fellélegzett, mert mikor jelölni kellett, kört rajzolt rám, nem két agresszív nyilat. Mellé tapasztva még egy és még, örültem, hogy virág lett a végén. Az éhség volt az egész processzusban a legkínosabb. Vasszékeken várni órákon át, cúgos folyosón olvasni rendületlen, és ilyesfélébe botlani.

Én olyan éhes vagyok – egyszerűen üres –, hogy mikor lelki szemeim előtt megjelenik egy marhahátszín, szép barnán, gazdagon meglocsolva szafttal és tormamártással, hozzá sült krumpli, akkor sírni tudnék. (…) Hideg, napos, szeles idő van – amikor az ember felségesen jól akar lakni ebédre & a kandalló előtt egy karosszékben emészteni, mint egy boakonstruktőr.

Altatva lenni maga a mennyország, onnantól megy minden simán. Fiammal páros szeánszba neveztünk be, egymás után toltak a műtőbe, mesélte, hogy látta, már a szúrás előtt vígan aludtam. Szívvel-lélekkel adom át magam a kábulatnak.

Kettőnknek öt csavar, egy más által bent felejtett alátét a mérleg. És a megbánásom szükségszerűen. Mert persze, hogy megbánom, ha már belém nyúltak, miért nem hagytam magam, és lettem volna végre kicsit, épp csak valamivel jobb, mint annak előtte.