Kinevetni sok-sok ablakon

Úgy terveztem, hogy földimogyorószarvasokat csinálok. Veszed a földimogyoróhéjat, kettévágod, szerintem tapétavágóval simán megy, rá gülüszem, fölé akármiből agancs. A kézművescuccok nálam rendre elmaradnak, elmaradt a helyes kis rénszi, viszont bedolgoztam az ovis adventi szatyrokba, ez volt a maximum. Nem vagyok hatékony, mondják, és kiröhögik a fahatású öntapadós tapétát, amit díszíteni viszek. Aztán persze elirigylik a vattával behúzott kopasz, téli tölgyemet. Esténként lassacskán elfogy a szarvasnakvaló, a nyeszlett, túlégett magok mind az enyém, bárkinél bukkan is föl. Túl vékony a héj, ez ilyen fajta, tuti szétomlott volna a kés alatt.
Bizonyos dolgok mennek így, egyszerű megmagyarázni, nem marad utána rosszérzés, lelkifurdalás, semmi, egy kupac héj, másokkal meg nem ilyen egyszerű. Volt, hogy megjelentem rövid hajjal, és csak annyit mondtam, „most csak ennyit mondok”, mosolyogtam, megcsókoltam, majd berohantam, körülnéztem a kiállítóteremben, és elszaladtam köszönés nélkül. Volt, hogy víz akartam lenni, sima víz, hullámtalan, folytatása egy napnak, reggelnek, éjszakának úgy, hogy nincs benne távolság, zökkenő. És voltak hisztis hetek, amikor őrjöngtek velem, mert kicsit eltűntem, csak olyat mondtam, amit nem mondtam, álltam, mint faszent, néztem, mint borjú, a hallgatásnak volt a legtöbb értelme. Előbb dőlt el, hogy nem kell válasz, mint az, hogy kérdés sem kell. Egy möbius-szalagra azért érdemes felírni legalább egyszer, de hétszer is lehet, ha akarod, örökös itt a lélekjárás.