Kócsag a tengerparton

Borbély Szilárd emlékére

“Talán ott kezdeném, hogy minden kapcsolatom megszakadt az élők világával, és a múlt emlékei rajzanak körül. – A múlt, a jövő, óra, nap, hónap és év, számomra mind egyforma. A gyermekkor és az öregség különböző állomásai számomra üres szavak, semmi egyebek. Csak a közönséges emberek számára egyértelmű igazság az élet, csak a csőcselék számára, csak azok számára, akiknek élete meghatározott mederben folyik, mint ahogyan az évszakok jönnek és mennek az élet mérsékelt övezetében. Az én életemnek mindvégig egyetlen évszaka és egyetlen állapota volt, mintha csak valami északi, hideg vidéken és örök sötétségben telt volna el, pedig a testemben mindig lobog egy láng, amelyik úgy fogyaszt el engem, mint a gyertyát. (…)

Most egész eddigi életemet ki akarom facsarni a kezemben, mint valami szőlőfürtöt, és annak borát cseppenként árnyékom száraz torkába csepegtetem, akárcsak az élet vizét. Mielőtt távoznék, papírra akarom vetni azokat a fájdalmakat, amelyek engem lassanként, akárcsak a lepra vagy a fene, e szoba sarkában lassanként felemésztettek. (…)

Én mindenesetre már semmiben sem hiszek. Mivel annyi egymásnak ellentmondó dolgot láttam már, és egymást cáfoló beszédet hallottam, és mivel szemem világát oly különböző tárgyak felületén koptattam, ez a vékony és ellenálló burok, amely mögött rejtőzik a lélek, most már semmit sem hisz el. (…)

Abban a korban, amikor még nem értjük az emberek beszédét, ha néha meg-megállunk játék közben, azért tesszük, hogy meghallhassuk a halál hangját… És egész életünk során a halál az, aki integet felénk. Vajon létezik-e olyasvalaki, akivel ne fordult volna elő élete során, hogy hirtelen, minden ok nélkül olyan mélyen elmerült gondolataiban, hogy egészen elveszítette tér- és időérzékét, és elfeledte, hogy mire is gondolt azelőtt? Ezután pedig igyekezhet, hogy ismét tudomást szerezzen külső állapotáról és a világáról. – Ez a halál hívása. (…)

Mindig azt hittem, hogy a csend a legjobb dolog a világon. Úgy gondoltam, az a legjobb, ha az ember, akárcsak a kócsag a tengerparton, szétteríti a szárnyát, és magányosan üldögél. (…)

Minél jobban elmerültem önmagamban, mint odújukban a telelésre készülő állatok, egyre inkább hallottam a többiek hangját a fülembe morajlani, a magamé pedig a torkomon akadt. Magamba rejtett magányom és egyedüllétem sűrű volt és fullasztó, mint az örökkévalóság éjszakája, mint azok az éjszakák, amelyeknek sötétsége ragacsos, sűrű és ragályos, és arra várnak, hogy lecsaphassanak a néptelen városokra, amelyek teli vannak sóvárgó és gyűlölködő álmokkal. De én, az elnémult torkon kívül, ami önmagam számára voltam, nem voltam egyéb, mint valamiféle abszolút és őrült bizonyíték. (…)”

/Szádeq Hedájat: A vak bagoly/